Emma

Olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta. Bár semmi kedve nem volt munkába állni, ahhoz még kevésbé fűlött a foga, hogy rögtön az első napján büntetést kapjon, netán rögtön elbocsássák. Szüksége volt a munkára, valamint Mrs. Higgins-szel sem akart kiszúrni, aki volt olyan kedves és beajánlotta a családnál. A ház több kilométerre feküdt a várostól, ahova szinte csak kocsival jártak az emberek, de persze nem az ő fajtája. A lány még nagyon kocsi közelébe se került, nemhogy beleüljön, az szinte istenkáromlásnak számított volna. Morgott magában rendesen a hosszú út alatt, de hősiesen cipelte a csomagját tovább. A kezei kezdtek elfáradni, a szemébe homokot fújt a szél, de tartotta magát, egészen addig, amíg hirtelen ki nem billent az egyensúlyából. Csak miután lenézett a bal kezére, akkor látta meg, hogy a csomagja fogantyúja teljesen leszakadt.

– Már csak ez hiányzott! – puffogott, majd letérdelt az útra, hogy valahogy megjavítsa a bőröndjét.
Próbálta a fogantyút visszakapcsolni a csomag tetejére, de nem igazán sikerült neki. Még a keze is remegni kezdett, ahogy belegondolt, hogy egy ilyen apróság miatt szúr el mindent. Elhatározta, hogy a maximumot fogja nyújtani, mindent belead, ami csak kitelik tőle, de úgy nehéz, ha rögtön az elején valamit elront. Például elkésik. A porban térdelve szerelgette a bőröndjét, miközben hangosan morgott magában, egészen addig, amíg hangokat nem hallott maga mögött. Felkapta a fejét, de mire észrevette a közeledő kocsit, már késő volt. Épphogy csak félreugrani volt ideje, de a csomagját már nem tudta megmenteni. A kocsi áthaladt a bőröndjén, majd hirtelen fékezni kezdett és megállt, nem sokkal a lány előtt. Az ajtó kicsapódott, és egy férfi pattant ki mögüle, sötétbarna öltönyben, kalappal a fején. Rögtön a lányhoz futott, aki közben visszamászott a csomagjai mellé.

– Hát ezt nem hiszem el! – kiáltotta, ahogy meglátta a ruháit a porban, szanaszét heverve.

Elkezdte összeszedni őket és visszapakolni a bőröndjébe.

– Jól van? – lépett mellé idegesen a férfi.

– Mégis mit képzel magáról? – ordított rá a lány. – Hogy megjelenik a flancos kocsijával és csak úgy átgázolhat az emberen?

– Ne haragudjon, a sofőröm nem látta és…

– Persze, mert sofőrrel jár! Nehogy bármit is magától kelljen csinálnia!

A férfi határozott mozdulattal letérdelt a lány mellé.

– Kérem, hadd segítsek! – kezdte el összeszedni a holmikat.

– Vegye le a kezét a ruháimról! – csapott rá a kezére a lány.

A férfi olyan döbbenten bámult rá, hogy hosszú másodpercekig csak farkasszemet néztek egymással. A lány tekintete megenyhült, de nem tartott sokáig, folytatta is a morgást és a pakolást.

– Kérem, kisasszony, ha megengedi, akkor engesztelésképp elvinném a kocsimmal. Merre tart?

A lány most már egyenesen felháborodva pillantott fel rá.

– Mégis hova gondol? Mit képzel rólam, hogy csak úgy beszállok egy idegen férfi kocsijába? Nem azért állok az út szélén, amire gondol!

– Persze, hogy nem! – bólogatott a férfi. – Én csak arra gondoltam, hogy…

– Ne gondoljon semmire! Inkább üljön vissza abba a szörnyetegbe és hajtson tovább! Nincs szükségem a segítségére!

Mivel a férfi belátta, hogy nem tud mit tenni, lassan felegyenesedett.

– Akkor… további szép napot!

– Ennél már csak jobb lehet – morogta a lány, miközben fel sem pillantott a csomagjáról.

Hallotta a férfi lépteit, majd a motor indítását. Nem volt ideje nézelődni, sietni kellett, mielőtt még rögtön kirúgással kezdi az első napját. Felnyalábolta az összes csomagját és újra nekiindult a porfelhőben, amit az autó hagyott maga mögött.

A ház alagsorában mindig hatalmas volt a sürgés-forgás, amiből persze a felsőbb emeleteken semmit nem észlelhettek. Kannák csattogása, a sütőajtó csapódása, a tálcák ropogása töltötte be a teret minden egyes nap. A személyzet kapkodott, idegeskedett, hogy minden rendben legyen, de mikor felértek a lépcső tetejére, széles mosolyt öltöttek a tálcával a kezükben, és halálos nyugalommal szolgálták ki a családot. Rend és fegyelem uralkodott az egész házban.
A lány megpróbálta a könyökével kinyitni az ajtót, mivel mindkét keze foglalt volt a csomagokkal. Nehezen, de végül sikerült benyomnia maga előtt, majd egyenesen elindult a folyosón. A hangok kissé megrémisztették, de tovább haladt, egészen a konyha ajtajáig.

– Mondtam, hogy a bal oldali kanna már felforrt! – hallotta a kiabálást. – A füleden ülsz?

– Nem, Mrs. Dayton.

– Akkor meg csipkedd magad!

Félve lépett be a konyhába, óvatosan körbenézett, de nem mert beljebb lépni. Legalább öten sürgölődtek az asztal körül, amin különféle sütemények sorakoztak, csillogóbbnál csillogóbb tálcákon.

– Hát meg vagy! – hallotta Mrs. Higgins hangját jobbról. – Merre csavarogtál te lány? Háromnegyed öt van!

– Történt egy kis baleset – mutatta meg a széthullott csomagját.

– Sebaj! – legyintett Mrs. Higgins. – Még épp időben, gyere, bemutatlak!

A konyha közepére húzta a lányt, majd felkiáltott.

– Figyelem! Ő itt Emma, az új szobalány.

Hirtelen az összes szempár rá szegeződött. Egy magas, jóképű, tökéletes megjelenésű fiatalember lépett elé.

– Fred vagyok, a főkomornyik – mutatkozott be.

Emma kicsit ráncolta a homlokát a hallottakra, de gyorsan összeszedte magát, mielőtt még bárki észrevette volna.

– A szakácsnőnk Mrs. Dayton, – folytatta a férfi a bemutatást – az inas George, a szobalány Dawn, a konyhalány Ella.

A lány mindenkire barátságosan mosolygott, de közben teljesen máshol járt az esze.

– Dawnnal leszel egy szobában – mondta Mrs. Higgins. – Freddie majd felkísér és megmutatja a hálókat!

A férfi elvette a csomagokat, majd a konyha túlsó végében lévő lépcső felé indult. Emma szedte a lábait, hogy követni tudja. Gyorsan vették a fokokat, hogy 5 órára elkészüljenek.

– Szóval Freddie... – kezdett bele.

– Fred – javította ki a férfi.

– Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy főkomornyik legyél?

– Nem túl nagy a szád ahhoz, hogy szobalány legyél?

– Én nem is... – harapta el a mondat végét a lány.

Megígérte Mrs. Higgins-nek, hogy nem kürtöli világgá a dolgot.

– Ne aggódj, tudok mindent – nyugtatta meg Fred. – Az a dolgom, hogy mindent tudjak a cselédekről, így muszáj volt elmondania.

– Sajnálom. Ugye nem fogsz emiatt máshogy kezelni?

– Nem, egyáltalán nem. Feltéve, ha tudsz viselkedni és tiszteletet tanúsítasz.

– Például?

– Például nem tegezed le a nálad magasabb rangúakat.

Emmának persze rögtön leesett, hogy miről is van szó.

– De hiszen alig vagy pár évvel idősebb nálam!

– Sir William is csak pár évvel idősebb nálad, netán őt is letegezed?

Ezzel megfogott – gondolta magában a lány.

– És kik azok, akik nálam magasabb rangúak?

– Gyakorlatilag mindenki. Kivéve Ellát, de ő évek óta itt dolgozik, szóval jobban teszed, ha hallgatsz rá.

A hosszú lépcsősor után végre felértek a padlásra. A folyosón sétálva Emma igyekezett jól körbenézni, de nem sok mindent látott, csak ajtókat, mindkét irányba.

– És tudnom kell még valamit? A házról, vagy a családról?

– Szépen, lassan bele fogsz mindenbe rázódni. Csak követni kell a szabályokat, betartani a parancsokat és utasításokat, és minden rendben lesz.

A férfi megállt a folyosót kettészelő ajtó előtt, majd a lány felé fordult, aki szinte kétségbeesetten nézett vissza rá.

– Nem igazán vagy jó a szabályok betartásában, nem igaz? – hunyorgott rá Fred.

– Hát, nem fogom megkönnyíteni a napjaidat, Freddie.. – vigyorgott rá a lány, majd kivette a férfi kezéből a kulcsot és kinyitotta az ajtót.

Ahogy leért a lépcsőn, Mrs. Higgins rögtön elé lépett, hogy leellenőrizze.

– Jól van, látom megtaláltad a ruhádat – bólogatott rá elismerően.

– Nem volt nehéz, ki volt készítve az ágyamra.

– A szekrényben találsz egy váltást, valamint két szettet napközbenre. A tisztításukért és javításukért te felelsz, ha valamid tönkre megy, akkor szólj és megoldjuk. A hajaddal viszont kezdenünk kell valamit! Olyan, mint a szénaboglya!

Közelebb lépett hozzá, hogy lelapogassa a kiálló hajtincseket a fehér főkötője alá.

– Nem tehetek róla – tiltakozott a lány. – Akárhogy próbálom lelapogatni, visszaugrik!

– Majd holnap intézkedünk ez ügyben. De most fogj egy tálcát és induljatok Dawnnal.

– És mit csináljak?

– Csak tedd, amit ő mond! Na, eredj!

Ella először Dawn, majd Emma kezébe nyomott egy-egy tálcát, majd a két lány elindult a folyosón, hogy az emeletre menjenek. Emma igyekezett lépést tartani. Az volt az érzése, hogy ebben a házban mindenki rohan, mintha a vonatot késnék le, ha nem szedik a lábukat. Vajon mi bajuk lesz az uraknak, ha egy perccel később kapják meg a süteményt?

– Szóval, ma még semmit nem kell csinálnod, csak figyelj, rendben? – szólalt meg Dawn. – Nézd, hogy mit csinálok, hogyan csinálom, és maradj csöndben, csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek, akkor is illendően, és a végén tedd hozzá, hogy „uram” vagy „asszonyom”. Úgy dolgozz, hogy észre se vegyék, hogy a szobában vagy. Megértetted?

– Meg, persze – bólogatott Emma.

Ahogy felértek a lépcsőn, Dawn kilökött a lábával egy vastag ajtót, ami a túlsó oldalról nem is igazán tűnt ajtónak.

Még azt is elrejtik, ahol a cselédek közlekednek?– tette fel magában a kérdést Emma, de gyorsan rá is jött, hogy fölösleges ilyen dolgokon gondolkoznia. Sosem fogja megérteni ezt a világot, és nem is nagyon akarta.

A folyosóról jobbra fordulva beléptek a szalonba. A lány lélegzete is elállt a sok dísztől és csillogástól. A bútorok tökéletesen passzoltak a falak színéhez, a vázákban álló virágok pedig kiegészítették a csodás látványt. Még a szája is tátva maradt egy rövid időre, de gyorsan becsukta, ahogy a tálaló asztal elé értek. Látta, ahogy Dawn leteszi a tálcát, így ő is hasonlóképpen tett. Legszívesebben jól megbámult volna mindent, de nem ez volt a megfelelő alkalom. Miután végeztek a pakolással, Dawn jelezte neki, hogy maradjon a helyén, így megállt az asztal mellett és kihúzta magát.

– Én mondom, ha a grófné nem segít neki, akkor az egész terem úszott volna a borban!– mondta egy középkorú nő, aki az egyik kanapén ült, kezében egy csészével, mire az egész szalon nevetni kezdett.

Emma a nőn kívül még kettő fiatalabbat látott, valamint egy szintén középkorú férfit. Mindenki teáscsészével a kezében ült, kifogástalan öltözékben, nevetgélve, csacsogva. Tényleg láthatatlannak érezte magát. Hosszú perceken keresztül csak figyelte, ahogy teáznak, miközben Dawn körbehordta a süteményt. Elég egyszerűnek tűnt neki a feladat, bár tudta, hogy nem csak ebből áll egy nap. Talán a délutáni tea lehet a legnyugodtabb része az egész napos rohanásnak.

– És hol van William?– szólalt meg ismét a legidősebb nő.

– Itt vagyok!– hallatszott egy férfi hang a bejárat felől.

– Emlegetett szamár!– vigyorgott az egyik fiatalabb nő.

Emma is az ajtó felé fordult, hogy megnézze, ki jött, de ahogy oldalra fordította fejét és meglátta a közeledő férfi arcát, ahogy lehajol a nőhöz és apró csókot lehel az ajkára, kifutott a lábából az erő és muszáj volt megtámaszkodnia az asztalon, amivel elég nagy zajt csapott. Az egész szalon felé fordult, síri csöndben. Úgy érezte, menten elsüllyed. A férfi is meglepetten nézett rá.

– Jól érzed magad?– kérdezte tőle.

Emma emlékezett arra, amit Dawn mondott neki.

– Igen, uram – bólintott– Elnézést, csak kicsit megszédültem, uram.

Mintha az egész szoba csak most vette volna észre, hogy ő is ott van.

– Te vagy az új szobalány, igaz?

– Igen, uram.

– Hogy hívnak?

– Emma, uram.

A férfi láthatóan jól szórakozott rajta, amitől a lány még idegesebb lett. Mindig olyan éles a nyelve, de az urak előtt nem mert megszólalni se.

– Akkor te vagy a szobalányom!– állt fel az egyik fiatalabb nő.

Emma tudta, hogy az egyik hölgy szobalánya lesz, de fogalma sem volt, hogy kié.

– Igen, asszonyom.

– Nagyszerű! Kedvesnek tűnik, nem igaz, drágám?– fordult a férfi felé.

– De, igen, nagyon is kedves!

– Elnézést kérek, ez az első napja és még nem szokta meg a dolgokat – szólt közbe Dawn.

– Semmi gond, majd lassan beletanul – szólalt meg az idősebb nő is, majd ő is közelebb lépett a kis csapathoz a tálaló körül – Üdvözlünk a házban, remélem, hogy hamar beilleszkedsz!

– Én is, asszonyom! És köszönöm!– bólintott Emma.

– Dawn, ha lesz egy kis időd, vezesd majd körbe a házban, hogy mindent megtaláljon!

– Igenis, asszonyom!– bólintott Dawn is, majd biccentett Emma felé, hogy induljanak vissza a konyha felé.

Leszegett fejjel sétált végig a folyosón, nem is törődve azzal, hogy Dawn folyamatosan puffogott, hogy hogy lehet ilyen kétbalkezes. Csak a délután történtek jártak a fejében. Tudta, hogy valahogy jóvá kell tennie, tisztáznia kell a dolgokat, de ez elég nehéznek tűnt. Neki ezer dolga volt, de még ha időt is tudott volna rá szakítani, nem sétálhat csak úgy végig a folyosókon. Vagy mégis?

 

Fel-alá járkált, a kezeit tördelte, közben járt az agya azon, hogy mit is akar mondani. A vacsora zavartalanul lezajlott, de ő akkor sem volt nyugodt. Addig nem, amíg ezt nem tisztázta. Végre lépteket hallott a lépcsőn, majd megjelent egy árnyék is. Nehezen kivehető alakot vélt felfedezni a folyosó végén, de szinte biztos volt benne, hogy ő az.

– Sir William!– szólt a férfi után mire az megállt és a lány felé fordult.

Most már közelebb mert lépni hozzá.

– Segíthetek?– kérdezte a férfi.

– Én csak.. – tördelte a kezeit Emma– Csak a mai miatt...

– Ugyan, semmi gond! Mindenkivel megesik, hogy kicsit megszédül, nincs ebben semmi szégyellni való.

– De én nem arra...

– Mondom, nem történt semmi!– nyomatékosította a férfi.

Emma nem tudta eldönteni, hogy csak nem emlékszik rá, vagy direkt nem akar emlékezni.

– Szóval nem rúg ki?– kérdezte halkan.

– Nem, dehogy! Most pedig lefekszem. Jó éjt!

Ezzel hátat fordított a lánynak és a szobája felé indult, de pár lépés után megtorpant és visszafordult felé.

– Egy jó tanács: Ha meg akarja tartani az állását, akkor a család többi tagját ne küldje el melegebb éghajlatra – mondta halvány mosollyal – Ezen kívül minden rendben lesz. Üdv az Asheton házban!

Tovább mosolyogva fordult meg, majd belépett a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Emma pár másodpercig még mozdulatlanul állt, de végül ő is elmosolyodott, ahogy megkönnyebbült. Szintén sarkon fordult, hogy visszamenjen a hálószobájába, ahol Dawn már biztos azon idegeskedett, hogy mit ronthatott megint el, amiért ilyen későn ér vissza.

 

– Milyen az új szobalány?– kérdezte Lady Asheton, miközben segített Lady Marynek befeküdni az ágyba.

– Egész kedvesnek tűnik. És a kis délutáni incidenstől eltekintve ügyes is. Szépen fonta be a hajam, egyáltalán nem húzta közben.

– Ezt örömmel hallom– takargatta be a lányt– Mrs. Higgins ajánlotta, pontosabban megkért, hogy vegyük fel. Vagy legalábbis adjunk neki egy esélyt. Nem dönthetünk egy nap alapján, de nekem is szimpatikus. És te hogy vagy?

– Egyre jobban viselem – mosolygott szomorúan Lady Mary – Gyakorlat teszi a mestert.

– Azért csak ne gyakorolgass, ha nem muszáj!

– És William hogy van? Alig beszéltünk mostanában.

– Az az érzésem, hogy ő egyre nehezebben viseli a dolgot.

– Igen, ezt észrevettem.. – szegte le a fejét szomorúan a lány.

Lady Asheton leült mellé az ágyra.

– Gondjaitok vannak?

– Csak...megviseli a kapcsolatunkat is ez a sok probléma. Mostanában már be sem jön hozzám este.

– Az pedig tényleg gond. Ha egy férfi nem akar belopózni éjjel a feleségéhez, akkor ott komoly problémák vannak. Figyelj rá oda, kedvesem, mielőtt még rossz útra téved.

– Ezt hogy érti?

– A férfiak hajlamosak máshol keresni a boldogságot, ha a párjukkal nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene.

– De William soha...

– Tudom, tudom – szólt közbe a nő– Tisztességes fiút neveltünk belőle, de ő is csak férfi. Hidd el, vissza kell csalogatnod az ágyadba, mégpedig olyan hamar, ahogy csak lehet, különben legközelebb csak azt veszed észre, hogy már az idejét sem tudod, mikor feküdt melletted.

Mary elgondolkozott anyósa szavain. Félt attól, hogy elveszítheti a férjét, így tudta, hogy keményebben kell küzdenie érte, mint eddig. Ugyanúgy, mint régen, be kellett újra vetnie magát, hogy nőként tekintsen rá, ne pedig asszonyként. Mióta összeházasodtak, az életük, és ők is megváltoztak. Talán ha emlékezteti rá a férfit, hogy milyen volt régen, akkor minden megint a helyére kerül.

 

Emma olyan halkan nyitotta ki az ajtót, ahogy csak tudta. Nem akart kérdezősködést, csak gyorsan bebújni az ágyába, ám megtorpant az ajtóban, ahogy meglátta, hogy Dawn még ébren van, valamint Ella is az ágyon ül.

– Na végre, merre voltál?– kérdezte Dawn.

Valami frappáns kifogást keresett, de nem igazán jutott eszébe semmi.

– Eltévedtem. Lady Mary szobája elég messze van innen és teljesen másik emeleten.

– Az első napomon én is egy órát bolyongtam, mire kitaláltam az alagsorból – bólogatott együttérzően Ella.

Emma nem tett hozzá semmit, csak a szekrényéhez lépett, hogy átvegye a hálóruháját.

– És milyen volt az első napod?– kérdezte tőle Ella.

– Jó! Egészen jó. Lady Mary nagyon kedves.

– Akkor nem lesz gond. Egyébként sincs túl sok kívánsága, szinte csak a haját kell megcsinálni, meg ha valami extra kérése van. Csak ennyi a dolgod – magyarázta Dawn.

– Meg távol tartani tőle Sir Williamet – kuncogott Ella.

– Már akartam kérdezni – motyogta Emma, miközben belebújt a hálóingjébe– Miért alszanak külön szobában?

– Lady Mary eléggé sokat betegeskedik. Most is éppen gyógyulnia kell.

– És ezért alszanak külön?

– Igen, mert... A helyzet az, hogy nem igazán tud teherbe esni. Pontosabban sikerül neki, aztán egyszer csak...

– Ó – esett le Emmának– De ha nem alszanak együtt, akkor miért kell külön figyelnem rájuk?– kérdezte értetlenül.

Dawn nevetve csóválta a fejét.

– Ó, ti naiv kislányok, olyan viccesek vagytok! Azt hiszed, hogy csak éjszaka, ágyban lehet csinálni?

Emma erre nem válaszolt, csak megvonta a vállát.

– Így már mindent értek!– nevetett tovább Dawn, majd Ella is csatlakozott hozzá, mire Emma sértődötten bújt az ágyába.

Ezernyi kérdése lett volna még a családról, de a két lány elvette a kedvét a beszélgetéstől.

– Nem akartunk megbántani!– próbálta Ella békéltetni a lányt, aki végül feléjük fordult és felkönyökölt.

– Mi a helyzet Lady Alice– szel? Ő az idősebb, hogyhogy nincs még férjnél, amikor Sir Williamnek már van felesége?

– Először is, Sir William az örökös, így neki fontosabb a dolog. Másrészt pedig Lady Alice eléggé...válogatós.

– Ezt hogy érted?

– Még nem igazán döntötte el, hogy mit is szeretne. Hogy egyáltalán férjet szeretne–e magának...

Emmának fogalma sem volt, hogy a lány ezt hogy értette, de nem mert visszakérdezni, mert félt, hogy megint ostobának tartják majd. Hogyhogy nem biztos abban, hogy férjet szeretne? Mi mást akarhatna?

– Szóval Sir Williamnek össze kéne hoznia egy kisfiút, de amilyen pechesek, ha valaha is sikerül Lady Marynek kihordania egy babát, az tuti, hogy lány lesz.

– És?– kérdezett vissza Emma.

– Hogyhogy és? Akkor Sir William után nem lesz több örökös, vagyis ha Lady Alicenek fia születik, akkor ő örököl mindent.

– És nem mindegy nekik, hogy ki örököl? Úgyis fényűzésben fognak élni, életük végéig.

– Engem aztán nem nagyon érdekel– vonta meg a vállát Ella– Az biztos, hogy engem egyikük sem fog elvenni és a gyerekeim sem fognak semmit örökölni. Amíg valaki alkalmaz, addig nekem teljesen mindegy, hogy kit kell Lord–nak szólítanom – mondta, majd felállt az ágyról és kisétált a szobából.

 

Emma korán kelt, mindenki előtt, hogy megterítsen a reggelihez, és elkészítse az édesanyja híres sajtos lepényét. A faluban szinte mindenki az ő lepényéről beszélt, mégis, a lánya hiába az eredeti recept alapján készítette, nem lett olyan finom, mint az anyjáé. Éppen elkészült a terítéssel, amikor hangokat hallott a lépcső felől. Mrs. Higgins, Mrs. Dayton és Ella egyszerre jelentek meg a hátsó ajtónál. Mindhármuk lába a földbe gyökerezett, ahogy meglátták a lányt a sütő előtt.

– Jó reggelt!– mosolygott rájuk.

– Te meg mit csinálsz itt ilyen korán?– kérdezte meglepetten Mrs. Higgins.

– Nagyon jól éreztem magam az első napomon, és szerettem volna megköszönni, hogy ilyen szívesen fogadtak a háznál, így lementem a faluba és készítettem egy kis reggelit – mutatott a sütőre.

– Reggelit?– hüledezett Mrs. Dayton– A reggelit az én feladatom megcsinálni!

Ismét lépéseket hallott, majd pár pillanat múlva megjelentek a többiek is. Mindenki meglepetten nézett a lányra.

– Mit csinálsz itt?– kérdezte Freddie is.

– Reggelit.

– A reggeli Mrs. Dayton feladata. Bármi ami főzéssel kapcsolatos, azt csak ő csinálhatja.

– Tudom, de...

– Megmondtam, hogy itt szabályok vannak! Megvan, hogy ki mit csinálhat és mi az, amihez hozzá sem nyúlhat, de te...

– Valami probléma van?

Mindenki az első ajtó felé fordult, ahonnan a hangot hallották. William állt előttük, zsebre tett kézzel, homlokát ráncolva.

– Nincs semmi, amivel Önnek foglalkoznia kéne, csak egy kis félreértés, Uram.

A férfi közelebb lépett hozzájuk, majd végigmérte Emmát, aki csak leszegte a fejét.

– Mi a gond?– kérdezte a lánytól.

– Én csak...olyat csináltam, amit nem kellett volna.

– Mit?

Erre a lány már nem válaszolt, csak megfordult, kinyitotta a sütő ajtaját és kivette belőle a még fortyogó lepényt és az asztal közepére tette.

– Ezt te csináltad?– kérdezte a férfi meglepetten.

– Igen, uram. Mindig korán kelek, nem akartam hasztalanul tölteni az időmet, így lementem a faluba friss kecskesajtért, hogy meg tudjam sütni a cselédeknek. Kedvesek voltak hozzám az első napomon, meg akartam hálálni. Uram, kérem, ne rúgjon ki, én csak jót akartam! Elnézést kérek, ha bármi rosszat tettem, de nem tudtam, hogy ez ekkora baj! Kérem, ne küldjön el!

Kétségbeesetten nézett a férfira, aki szemrebbenés nélkül hallgatta végig. Emma sejtette, hogy ez nem jelenthet jót.

– Nos – sóajtotta William– Csak egy módon tudom eldönteni, hogy mit is tegyek – mondta, majd kihúzta az előtte álló széket és leült az asztalhoz.

A cselédek majdnem szívrohamot kaptak. Még hogy egy úr az ő asztaluknál? A férfi láthatóan nem volt zavarban.

– Kérhetek egy szeletet?– mutatott a lepényre.

Emma hirtelen mellé pattant, és egy jó kétujjnyi szeletet vágott a forró sajtos lepényből, majd a férfi tányérjára tette. Hátrébb lépett, hogy ne zavarja, miközben William már fel is vette a villáját és egy darabot vágott a lepény széléből. A szájához emelte a villát, kicsit megfújta, majd az egészet bekapta. Mozdulatlanul rágott, ízlelgetett, majd mikor lenyelte a falatot, megtörölte a szalvétával a száját és felállt az asztaltól. Emma felé fordult, szigorú tekintettel.

– El tudnád ezt valamelyik reggel készíteni a család számára is?

A lány szívéről hatalmas kő esett le.

– Ízlett uram...uraság...uraságnak...?

Próbálta megtalálni a helyes szót, de fogalma sem volt, hogy ilyenkor mit kell mondani és hogyan. A lány szenvedése láttán William elmosolyodott és közbeszólt, hogy ne kelljen tovább próbálkoznia.

– Nagyon finom!– bólintott.

– Ezek szerint nem...

– Nem, nem küldelek el! De legközelebb szólj Mrs. Daytonnak vagy Mrs. Higgins-nek ha hasonlót tervezel. És persze tegyél nekem félre egy szeletet!– mondta, majd Mrs. Higgins felé fordult– Nem reggelizem itthon, kérem, szóljanak az édesanyámnak, hogy a gyárban vagyok!

– Igen, uram – bólintott a nő.

William visszafordult Emma felé, még egyszer rá mosolygott, majd kikerülte és kilépett a konyhából. A lány csak állt, földbe gyökerezett lábakkal, alig tudott megmozdulni.

– Úgy tűnik, az új lány talált magának egy őrangyalt – jegyezte meg pimaszul Dawn.

Emma nem foglalkozott vele, csak elvette a használt tányért és villát az asztalról, hogy újat tudjon kikészíteni. A többiek is nekiláttak a saját dolguknak. Freddie a lány mellé lépett.

– Tudom, hogy csak jót akartál, de fogalmad sincs, hogy milyen munkával jár egy ház vezetése. Ezért vannak szigorú szabályok, hogy ne legyen káosz. Most az egyszer szerencséd volt, de a következő bakinál egyenesen Lady Asheton–hoz fordulok – mondta a férfi, majd otthagyta a lányt a mosogató mellett.

Emma remegni kezdett, de nem akarta elsírni magát. Nem értette, hogy miért ilyen kegyetlen vele mindenki, amikor ő csak jót akart. Egyedül Sir William bánt vele kedvesen, senki más.

Miután megreggeliztek, Mrs. Dayton és Ella előkészítettek mindent az urak reggelijéhez is. Emma igyekezett betűrni a kósza tincseit a főkötője alá, de a feladat lehetetlennek tűnt. Mrs. Hinngis azt tanácsolta neki, hogy szappannal simítsa hátra a kilógó szálakat, de attól ápolatlannak tűnt volna, ezért inkább szenvedett vele hosszú perceken keresztül.

– Nem is értem, miért kell ezt nekünk csinálni!– morgott Dawn– Pár éve még be se léphettünk az étkezőbe, most meg mindent mi csinálunk!

– Freddie és George nem bírják egyedül a munkát – nyugtatta Mr. Higgins.

– Akkor miért nem vesznek fel több inast? Vagy egy lakájt!

– Te is jól tudod, hogy már más idők járnak!

– Tudom, tudom... De akkor is.

– Örülj neki, hogy nem kell mindent megcsinálnod, amit előtte!

– Mi előtt?– kérdezett közbe Emma.

– Hát a háború előtt, te lány!

– Akkor mit kellett csinálni?

Dawn és Mrs. Higgins is homlokráncolva fordultak Emma felé.

– Gyakorlatilag mindent! A hölgyek még fürödni és felöltözni sem tudtak maguktól! Még jó, hogy járni tudtak, és nem nekünk kellett őket körbetologatni egy kocsin!– válaszolta Dawn, majd az asztalhoz lépett és felkapott egy tálcát.

Mrs. Higgins közelebb lépett Emmához, hogy ne kelljen hangosan beszélnie.

– Ne áruld el magad!– suttogta– Nem mindenki olyan jószívű, mint Sir William, gyorsan szerezhetsz magadnak ellenségeket!

– Például Freddiet? Elég mogorva velem mindig.

– Ő a komornyik, neki ez a dolga! Ha ő nincs, akkor itt nem működik semmi! Nem viccelődhet és nevetgélhet egész nap, az ő feladata igen is komoly!– magyarázta a nő, majd Emma kezébe nyomott egy tálat, tele zsömlével és kenyérrel, majd a lépcső felé intett.

A lány nem igazán tudta, hogy mit kéne csinálnia, de elindult az étkező felé. Remélte, hogy ott Dawn majd segít neki, de szerencsére Mrs. Higgins is követte a folyosón. Ahogy beléptek a terembe, a nő biccentett a fejével, hogy jobb oldalra induljon.

– Kínáld meg őket, ne mondj semmit, csak nyújtsd be balról a tálat!– suttogta.

Az egész család az asztalnál ült, kivéve egy embert.

– Hol van William?– kérdezte Lady Asheton.

– Sir William még reggeli előtt elindult a gyárba, asszonyom – válaszolta Mrs. Higgins.

– Olyan korán? Legalább evett valamit?

– Igen, asszonyom – bólintott.

– Olyan lelkiismeretesen dolgozik!

Emma Lady Asheton mellé nyújtotta a tálat, aki elvett róla egy zsömlét, majd tovább folytatta.

– Annyira büszke vagyok rá!

– Nem szeretem, amikor nélkülem megy be – zsörtölődött Lord Asheton– Fogalmam sincs, hogy mit művel odabent, amikor meg beérek, nem hajlandó beszámolni róla.

– Biztosan csak kímélni akar. Egyre több a probléma, szeretne segíteni megoldani őket.

– Úgy viselkedik, mintha az övé lenne a gyár. Mintha én már fél lábbal a sírban lennék.

– Jajj, ne mondj ilyeneket! Inkább örülj neki, hogy segít! És Mary, neked mi a programod mára?

Lady Mary is levett a kínáló tálról egy szelet kenyeret.

– Be kell mennem a városba, pár levelet feladni a szüleimnek. Délután pedig remélem, hogy Williammel együtt teázunk.

– Biztosan hazaér addigra. És te, Alice?

– Ma nincs programom, este viszont Londonba megyünk. Nyílt egy új hely a külvárosban, táncolunk kicsit, aztán az egyik barátnőmnél alszom.

Lady és Lord Asheton összenéztek a tojásos tál felett. Egyikük sem kérdezősködött még Alice felől, de mindketten tudták, hogy lassan eljön az ideje.

– És fiúk is mennek?– kérdezte végül Lord Asheton.

– Nem, csak mi megyünk, lányok.

– És az a barátnőd, akinél alszol, őt ismerjük?

– Persze, találkoztatok már Helennel. Ő is aludt már nálunk, amikor a kerti partyt tartottuk.

– Valóban, a bátyjával, nem igaz?– kérdezett vissza Lady Asheton.

– De. Roberttel.

– Ő is kedvesnek tűnt! Vele is találkoztál azóta?

Alice tudta, hogy mire megy ki a játék, így inkább felállt az asztaltól.

– Ha megbocsátotok, még sok a dolgom – mondta mosolyogva, majd kisietett az étkezőből.

Mindenki feszülten figyelte az eseményeket, még a cselédek is.

– De hiszen azt mondta, hogy semmi dolga – jegyezte meg Lady Asheton.

 

– Nem értem, hogy mi problémája van Lady Ashetonnak!– értetlenkedett Emma, ahogy visszaértek a konyhába– Hiszen örülnie kéne, hogy nem férfiakkal szórakozik a lánya.

Dawn letette a tálcát az asztalra és a lány felé fordult.

– Azt hiszem, fel kell világosítsalak. Lady Asheton jobban örülne neki, ha a lánya Sir Roberttel töltene ennyi időt, de Lady Alice inkább Lady Helennel szeretne több időt tölteni.

– Igen, ezt értem – bólogatott Emma– De ez miért baj?

– Mert Lady Alice azért barátkozik lányokkal, amiért más lány a férfiakkal!

Emmának kellett pár másodperc, mire leesett neki, hogy ezalatt mit is ért Dawn. Bár még így sem értette.

– Azt akarod mondani, hogy.. – közelebb lépett a lányhoz, hogy csak suttognia kelljen– Lady Alice szerelmes Lady Helenbe?– kérdezte megrökönyödve.

– Hát, ha nem is szerelmes, de gyengéd szálak fűzik hozzá.

– Jézusom.. – nyögte Emma – És ezt tudja mindenki?

– Nem lett kimondva, de mindenki tud róla.

– Miről?– jelent meg Mrs. Higgins is a konyhában.

– Semmiről!– rázta a fejét Dawn, majd elkezdte lepakolni a tálcát.

Emma még mindig mozdulatlanul állt egy helyben, fel kellett dolgoznia a hallottakat. Lehetetlennek tűnt számára, hogy egy nő egy másik nőhöz vonzódjon. Ilyenről még nem is hallott, biztosan csak kitalálták az egészet.

– Csipkedd magad!– szólt rá végül Mrs. Higgins– Még be kell menned a postára!

– Igen, Mrs. Higgins!

Próbálta összeszedni a gondolatait, de végül úgy döntött, inkább nem gondolkozik az ügyön. Jobb is, ha az egészet elfelejti.

Miután bement a faluba, és felszolgálták a teát, kapott 1 óra pihenőt. A fejében még mindig kavarogtak a kérdések, hiszen belecsöppent egy teljesen új, teljesen más családba, mint ahol eddig élt. Az élete a feje tetejére állt, szüksége volt pár nyugodt percre, egyedül, így elindult gyalog a háztól, át a kerten, majd végig az erdő szélén. A szél már hűvösen fújt, de a nap sugarai még erősen sütöttek. Kellemes nyár végi idő volt, már amennyire kellemes lehet az idő Angliában. Emma visszavágyott a régi életéhez, amikor egész nap a szabadban sétálhatott, amennyit csak akart. Amikor senki nem mondta meg neki, hogy mit kell csinálnia, maga osztotta be az idejét. Most pedig egy szabad perce sincs, állandóan parancsolgatnak neki. Rosszul érezte magát, pedig mindenkit kedvelt a házban. El kellett fogadnia, hogy már nem azt az életet éli, mint előtte, hanem egy új élet vette kezdetét, amiben egy új jövőt kellett megformálnia. A lépései csak vitték előre, egyre messzebb a háztól. Egy pillanatra átfutott a gondolat az agyán, hogy nekiiramodik és elfut, csak úgy, neki a nagyvilágnak, de nem lett volna hova mennie. Még rosszabbul érezte volna magát, mint most.

Ahogy az erdő véget ért, bekanyarodott az ösvényen, ami egy kisebb réthez vezette. A füvet régen kaszálták, legalább a lány térdéig ért, de ez nem zavarta, nagyobbakat kezdett lépni, hogy tovább mehessen, majd egy sövénysoron kellett átmásznia. Pár lépés után azonban megállt. Egy kisebb tavat fedezett fel, nem sokkal maga előtt. Egy területen sokkal alacsonyabb volt a fű, egészen közel lehetett jutni a vízhez. Emma figyelte a napot a víz felszínén, majd a saját arcképét. Egészen furán festett az uniformisában, mintha nem is ő lett volna. Lassan levette a fejpántját és kiengedte a haját. Otthon mindig így hordta, vagy lazán összefonva, amikor kimentek a tóhoz fürdeni. Az emlékekre elmosolyodott, majd hirtelen eszébe jutott valami. Olyan gyorsan dobálta le magáról a ruhákat, ahogy csak tudta, csak a fehérneműjét hagyta magán, majd tett pár lépést a víz felé. Először csak a lábujját mártotta bele, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nem túl hideg a víz, egyre mélyebbre merészkedett. Imádta az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerítette. A szabadságot, a természetet, a gondtalanságot, ahogy a víz körülölelte a testét, és ahogy a nap a szemébe sütött. Újra otthon érezte magát, és ez az érzés határtalanul boldoggá tette. Azonban öröme nem tartott sokáig. Be kellett látnia, hogy el kell indulnia, ha vissza akar érni vacsora előtt. Lassan kilépett a tóból és elindult a ruhái felé. Mielőtt még odaért volna, zörejt hallott a bokrok felől, így megtorpant. Pár pillanat múlva egy alak jelent meg a bokrok mögül. Emma úgy megijedt, hogy mozdulni sem mert, de legjobban akkor dermedt le, amikor meglátta, hogy Sir William az.

– Ó!– takarta el a férfi a szemét, mire Emmának leesett, hogy fehérneműben áll előtte. Gyorsan a ruhájához lépett és magára kapta, már amennyire tudta.

– Sajnálom, én...nem tudtam.. – szabadkozott a lány.

– Nem, én sajnálom!– vágott közbe William, még mindig a szemét takargatva– Nem tudtam, hogy van itt valaki.

– Csak sétálni jöttem ki! Nagyon sajnálom! Már itt sem vagyok!

A férfi elvette a kezét a szeme elől.

– Ne, ne menj még! Nem akartalak megzavarni, csak olvasni jöttem ki. De azt tudok a könyvtárban is, te maradj csak nyugodtan!

– Vissza kell mennem a házba! Ha nem érek vissza időben, akkor kapok Mrs. Daytontól!

– Igen, azt képzelem – mosolygott rá a férfi – Akkor...mi lenne, ha visszakísérnélek? Itt úgyis minden tiszta víz, nem tudnék leülni a fűbe.

– Nagyon sajnálom, én...

– Kérdezhetek valamit?– lépett hozzá közelebb a férfi.

Emma csak állt és bólogatott, nem mert megszólalni.

– Amikor találkoztunk az úton...egy nagyszájú lánnyal találkoztam, most pedig még a levegővételért is elnézést kérsz. Mi történt?

A lány erre a kérdésre nem számított. Leszegte a fejét, gondolkozott, hogy hogyan mondja el.

– Nagyon nagy szükségem van erre a munkára. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne dolgozzak, így próbálok jól viselkedni.

– Eddig nem nagyon jött össze!– nevetett fel a férfi.

– Hát nem.. – mosolyodott el Emma is.

William megfordult és mutatta, hogy induljanak el. A lány kicsit vonakodva ugyan, de végül lassan elkezdett lépkedni mellette.

– És miért fontos neked ennyire, hogy dolgozz?– kérdezte a férfi.

Emma nem akart egy idegennel beszélni a személyes dolgairól, amit William is észrevett.

– Nem muszáj elmondanod – nyugtatta– De tőlem nem kell félned. Azt hiszem, már bebizonyítottam, hogy bennem megbízhatsz.

Igen, ezt a lány is így érezte. Nagy levegőt vett és belekezdett.

– Egy farmon nőttem fel, a szüleimmel. Mindig is úgy neveltek, hogy a magam ura legyek, szabad, és önálló. Ott erre volt szükségünk, mindent magunknak kellett megteremteni, nem számíthattunk másra csak magunkra. Sajnos az édesanyám megbetegedett, pár hónapra rá pedig meghalt. Apámmal ketten vezettük a farmot, gondoztuk az állatokat, műveltük a földet. Nem azt mondom, hogy jól éltünk, de meg volt mindenünk, ami kellett. Mikor már kicsit nagyobb lettem, és átláttam a gazdaság működését, bevezettünk pár újítást, amivel még hatékonyabban tudtunk termelni. Egyik este, az apám leültetett az asztalhoz, hogy beszélni akar velem. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy a farmon ragadjak, mert úgy látja, hogy okosabb vagyok annál, minthogy tehéntrágyát lapátoljak. Megkérdezte, hogy ha választhatnék, milyen szakmát tanulnék, én pedig szinte gondolkodás nélkül rávágtam, hogy tanár akarok lenni. A következő nap már be is vitt a városba, és beiratott a tanárképzőbe. Utána csak délutánonként és hétvégente tudtam segíteni a farmon, de imádtam minden egyes percét. Egészen addig, amíg apám meg nem kapta a behívóját.

Emma lehajtotta a fejét, úgy lépkedett tovább.

– Pár hét múlva már meg is érkezett a részvét távirat. Otthagytam az iskolát, és visszaköltöztem a farmra. Úgy éreztem, hogy kötelességem tovább dolgozni azért, amit a szüleim elkezdtek, de pár nappal később kiderült, hogy az apám hitelt vett fel a földre, hogy fizetni tudja a tandíjamat. Vissza akarta lassan fizetni, de a háború rányomta a bélyegét a gazdaságra is. Nem volt elég munkaerő, nem tudott annyit termelni, így több hitelt vett fel. A végén a bank elvitte a farmot, én pedig egyedül maradtam, otthon és képzettség nélkül.

Nem emelte fel a fejét, csak ment tovább egyenesen, csöndben. Hallotta, hogy a férfi nagyot sóhajt.

– Hát ez...sajnálom. Szörnyű történet.

– Ezért kell a munka. Nincs semmim, nem tudok hova menni, itt pedig kapok szállást, ételt, és fizetséget. Ha kitennének, nem lenne hova mennem, az utcára kerülnék.

William megállt, és szembe fordult a lánnyal. Felemelte a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

– Nem fognak elküldeni!– mondta– Ezt megígérem neked! Amíg én itt vagyok, addig neked lesz munkád!

A lány legszívesebben megölelte volna, de tudta, hogy az nem lenne helyénvaló, sőt, még az érintése sem az. Ez Williamnek is hamar leesett, így elhúzta a kezét, és elkapta a tekintetét. Visszaállt a lány mellé és tovább indult.

– És mit olvas?– kérdezte Emma hogy a kínos csenden enyhítsen kicsit.

– Csak egy verses kötet – mutatta fel a könyvet a férfi– A kedvenc verseim vannak benne, mindig megnyugtatnak. A munka után szeretek kicsit egyedül lenni, gondolkozni, csak magammal törődni.

– Sajnálom, hogy elrontottam.

– Ugyan, nagyon jól érzem magam így is. Tudod, már az első nap láttam rajtad, hogy nem dolgoztál még cselédként.

– Mi buktatott le?

– Hát, már rögtön az első találkozás. Aki szolgálóként dolgozik, az nem üt meg egy urat – nevetett fel William.

Emma szörnyen zavarban érezte magát.

– Az nem is ütés volt!– kérte ki magának.

– De, határozottan ütés volt, még fájt is!– nevetett tovább a férfi.

– És még?– próbálta a lány tovább hajtani a beszélgetést.

– Hogy minden szavad után odatetted, hogy uram. Nem kell állandóan uramoznod, elég ritkábban.

– Köszönöm, ezt megjegyeztem. Uram!

Emma bólintott, mire William még jobban nevetni kezdett. A lány is elmosolyodott, de nem mert nagyon jókedvű lenni, hiszen annyira nincsenek bizalmas viszonyban.

– Hát, visszaértünk – sóhajtotta a férfi, ahogy a hátsó bejárathoz értek.

– Igen, vissza.

– Egyébként... a hajad, sokkal szebb így. Tudom, hogy nem lehet kiengedve a konyhában, de ne tűrd be mindet a fejkötő alá. Valamilyen őrült elhatározásból a nők elkezdték rövidre vágatni a hajukat, de szerintem sokkal vonzóbb, ha egy nő valóban nőies, és nem akar férfinak tűnni.

A lány hirtelen szóhoz se jutott. Nem értette, hogy miért mond neki ilyeneket.

– Nekem mennem kell segíteni!– mondta zavarában, majd sarkon fordult és belépett a házba a hátsó ajtón.

Végigszáguldott a folyosón, fel a szobájába, ahol végre mert levegőt is venni. Észre sem vette, hogy Dawn is a szobában van.

– Hát veled meg mi történt?– kérdezte a lány homlokráncolva.

Emma végigtapogatta magát, mire rájött, hogy vizes a haja.

– Megmostam a hajam – válaszolta.

– Inkább öltöznöd kéne, mindjárt vacsora!

– Igen, máris!

Összeszedte magát, és kivette a szekrényből az uniformisát, hogy felöltözhessen a vacsorához.

 

Időben tálaltak, mint mindig. Freddie ügyelt arra, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, hogy a családnak ne legyen oka panaszra. Egyedül Sir William hiányzott az asztaltól, de ezt már megszokták, nem is vártak rá soha. Majd megérkezik, amikor megérkezik. Dawn a krumplit kínálta körbe, Emma a kenyeret, George a sültet, Freddie pedig a bort. Emma egészen jól belejött a kínálgatásba, miközben észrevétlen maradt. Gyorsan tanult, és ez most nagyon jól jött neki.

Pár perccel a sült megkezdése után Sir William is befutott az étkezőbe.

– Elnézést, fontos telefonom volt New Yorkból – mondta, majd nyomott egy–egy csókot az édesanyja és a nővére arcára, valamint Lady Mary ajkára, majd leült a helyére.

Emma rögtön hozzá sietett, hogy megkínálja kenyérrel.

– Csak nem Davidson hívott?– kérdezte Lord Asheton.

– De, igen. Tetszettek neki az ötleteim, így ide akar utazni, hogy megbeszéljük a részleteket – válaszolta William, miközben szedett.

– Miért nem engem hívott?

– Mert eddig is én beszéltem vele, és az én ötleteimről van szó, az én irányításom alatt.

– De az én gyáramban!– kiáltotta Lord Asheton, az asztalra csapva.

Az egész terem szinte ledermedt, minden egyes személy lélegzet visszafojtva várta a következő lépést. Sir William nyugodtan kapott be egy darab krumplit, majd az apjára nézett.

– Még – mondta kimérten.

– Figyelmeztetlek, hogy...

– Elfelejted, hogy már nem 1900–at írunk! A gazdaság nem megy magától, csak ha mi is fejlődünk a világgal, nekünk kell felpörgetni a gyártást, ha meg akarunk élni, nem ülhetünk ölbe tett kézzel!

– Tudom, hogy mi kell a gyáramnak!

– Hát, úgy tűnik, mégsem! A munkások is így gondolják, csak nem merik a szemedbe mondani.

– Persze, mert minden nap badarságokkal tömöd a fejüket és ellenem fordítod őket! Azért jársz be hamarabb és azért vagy bent tovább, hogy ellenem hangold őket és leváltass!

– Kérlek titeket, ne a vacsoránál!– szólt közbe Lady Asheton nyugodtan.

A két férfi farkasszemet nézett egymással, egyikük sem akart engedni. A cselédek szinte mozdulni se mertek. William végül megtörölte a száját.

– Freddie, kérhetnék egy kis bort?– emelte meg a poharát.

A komornyik rögtön mellette termett és megtöltötte a poharát, mire a férfi kiürítette az egészet, majd újra Freddie elé nyújtotta. A pohár újra megtelt.

– Drágám, ha Mr. Davidson a városba jön, akkor úgy illene, hogy nálunk lakjon, nem gondolod?– kérdezte Lady Asheton, hogy kicsit lenyugtassa a kedélyeket.

– De – válaszolta tömören a férje– Felhívom és megbeszélem vele a részleteket.

Úgy tűnt, hogy sikerült kicsit visszafogniuk magukat, de néha– néha még vetettek egymásra egy csúnya pillantást. Vacsora után a szalonban fogyasztották el a szokásos digestive–jüket, amíg a szolgálók leszedték az asztalt és mindent lehordtak a konyhába.

– Elég szép kis balhé volt ma – jegyezte meg Dawn, mikor leértek a lépcsőn a tálcákkal – Sir William mindig ezt csinálja, pillanatok alatt fel tudja idegesíteni az apját.

– Szerintem nem a mi dolgunk, hogy mit csinálnak – vonta meg a vállát Emma.

– Hogy nem a mi dolgunk? Az sem lesz a mi dolgunk, ha csődbe megy a gyár és nem lesz pénzük minket fizetni? Még szép, hogy a mi dolgunk! És a mi feladatunk is, hogy rendet tartsunk közöttük, nem szabad egymásnak ugrasztani őket, meg kell őrizni a családi békét.

– Azt hittem, hogy nem avatkozhatunk bele az életükbe.

– Nem is! Mindezt úgy kell csinálni, hogy ne vegyék észre!

 

Emma fáradtan dőlt be az ágyába. Egy ideje már várta, hogy végre lefekhessen, hosszú napon volt túl, és reggel kezdődik minden elölről. A szoba ajtaja kinyílt, Dawn és Ella léptek be rajta.

– Szerintem Sir William elég tiszteletlen az édesapjával szemben!– jegyezte meg Ella, majd leült Dawn ágyának a végébe, amíg a lány leszedte a fejkötőjét és kötényét.

– Persze, hogy az, ez a fiatalok dolga. Azt hiszi, hogy ő jobban vezetné a gyárat.

– Már megint ez a téma?– szólt közbe Emma.

Mindkét lány meglepetten nézett rá.

– Igen, ez – válaszolta Dawn – És ez is lesz, mert ha bármi probléma merül fel a családban, akkor annak mi isszuk meg a levét!

– De ez már pletykálás, nem beszélgetés.

– Ha tetszik, ha nem, ma este ez lesz a téma!

– Hát.. – mászott ki az ágyából– Akkor jó csevegést, majd szóljatok, ha végeztetek!

Belebújt a köntösébe, majd sértődötten kilépett az ajtón. Nem tudta, hogy merre induljon, hogy mit csináljon addig, amíg a lányok a szobában vannak, így végül a konyha mellett döntött. Lesétált a cselédlépcsőn, egyenesen a konyha felé, ám amikor leért a lépcső aljára, lelassította a lépteit. Égett a villany a konyhában, halk csörömpöléseket hallott, így csak óvatosan lépett be, de visszanyerte a bátorságát, amikor meglátta, hogy csak Sir William keres valamit a szekrényben.

– Segíthetek?– szólította meg a lány, összehúzva magán a köntösét.

A férfi annyira megijedt, hogy ahogy ki akart egyenesedni, beverte a fejét a fölötte lévő polcba. Emma a szájához kapta a kezét, ahogy közelebb lépett, hogy segítsen neki.

– Jól van?– karolt bele Williambe– Nem akartam megijeszteni!

Felsegítette, majd az asztalhoz vezette, hogy leültesse.

– Semmi gond! Csak nem számítottam rá, hogy ilyenkor bárkit is a konyhában találok.

– Dawn és Ella a szobánkban pletykálkodnak, én meg nem akartam őket hallgatni.

– Pletykálkodnak? Mégis miről?

Emma erre nem válaszolt, csak leszegte a fejét.

– Sejthettem volna – sóhajtotta a férfi.

– Egyébként, mit keresett?

– Csak teát akartam magamnak főzni.

– De hiszen az nem az Ön feladata lenne! Miért nem csengetett?

– Mert tudtam, hogy már mind lefeküdtek, nem akartam senkit felzavarni.

A lány megigazította a köntösét, majd a konyhaszekrényhez lépett, hogy kivegyen belőle egy vízforraló kannát. Megtöltötte vízzel, majd a tűzhelyre helyezte.

– Szóval.. – szólalt meg a férfi– Ha jól sejtem, már mindent tudsz rólam.

Emma nem akarta bevallani az előző esti kérdezősködését, így inkább csöndben maradt.

– És mit mondtak?

– Csak alap dolgokat a családról. Én kérdeztem őket, hiszen Lady Mary szobalánya vagyok, tudom kell pár dolgot róla, hogy ne csináljak vagy mondjak butaságot.

– Jól tetted, teljesen igazad van – szegte le a fejét szomorúan – Szóval tudod, hogy...

– Igen. És nagyon sajnálom. Tényleg, ha tudok bármit is tenni, akkor...

– Gondolom nem vagy varázsló.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Ez volt a negyedik. Kezdem azt hinni, hogy már nem fog összejönni.

– Jajj, kérem, ne adja fel!

A lány vigasztalásként a férfi kezére fektette a sajátját, de ahogy észrevette, hogy mit csinál, el is rántotta onnan.

– Úgy tűnik, ismerjük egymás titkait – mondta William, mire Emma bólintott egyet.

Észre se vette, hogy a víz közben forrni kezdett. A tűzhelyhez lépet, lekapta róla a kancsót, majd töltött a forró vízből egy csészébe, egyenesen a teafűre. Egy tálcára helyezte a csészét, mellé cukrot és tejszínt.

– Azt hiszem, a szobámban iszom meg – állt fel a férfi is a helyéről.

Emma meglepődött a döntésén, de bólintott.

– Köszönöm!– mosolygott rá William, miközben felemelte a tálcát a pultról – Jó éjt!

Ezzel sarkon fordult és elindult az ajtó felé. A lány még szívesen beszélgetett volna vele, hiszen ő volt a legkedvesebb tagja a családnak. Úgy érezte, hogy benne tényleg megbízhat, és ezt valahogy viszonozni akarta.

– Uram!– szólt utána, mire a férfi lassan megfordult és ránézett – Ha gondolja, szívesen felviszem Önnek esténként a teáját. Legalább nekem sem kell a lányokat hallgatnom, és kicsit viszonozni tudom, hogy ilyen kedves hozzám.

William pár pillanatig csak bámult maga elé, majd a padlóra. Végül felemelte a fejét és a lányra mosolygott.

– Az nagyon jó lenne – bólogatott, mire a lány is elmosolyodott.

– Jó éjt, Sir William!

Emma pukedlizett egyet, mire a férfi csak nevetve csóválta a fejét, megfordult, és folytatta útját a szobája felé.

emma.jpg