Még valamikor tavasszal jött az ötlet, hogy mekkora élmény lehet egyedül utazni. Akkor még csak elméleti szinten foglalkoztatott a téma, de aztán egyre jobban beleéltem magam a gondolatba, így nekiláttam szervezkedni. Olyan helyre szerettem volna menni, ami valódi kihívás, így Hollandia mellett döntöttem. Aránylag közel van, de mégis egy teljesen idegen ország, idegen nyelvvel. Rövid keresgélés után találtam rá Utrechtre. Már pár kép után eldöntöttem, hogy ezt a várost látnom kell.

Hogy miért is akartam egyedül utazni?

Először is a kihívás miatt. Mostanában szeretek akadályokat állítani magam elé, ami a tökéletes mód az önbizalom és a magabiztosság növeléséhez. Másrészt kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki belőlem az egyedüllét. Már több mint tíz éve nem nagyon voltam egyedül, nem kellett napokat egyedül töltenem. Szerettem volna, ha a személyiségem fejlődik, ha új élményekkel gazdagodom. Az utóbbi időben nem tudtam megélni az élet szépségeit. Úgy éreztem, mintha egy szürke fátyol húzódott volna a szemem elé, ami nem engedi, hogy tisztán lássak. Mintha csak egy álomban éltem volna - nem értek impulzusok, csak dolgoztam, aztán délutánonként azon keseregtem, hogy miért nem megy az írás. Még jó, hogy nem ment, hiszen nem volt inspirációm, nem volt miből meríteni. Reméltem, hogy ez a kis kiruccanás ezen is segíteni fog.

Végül, de nem utolsó sorban azért is érdekelt, hogy milyen egyedül utazni, mivel az első regényem főszereplője, Zoey is egyedül vágott neki az útnak. Kíváncsi voltam, hogy ugyanazokat éltük-e át mindketten, ugyanazt hozta-e ki belőlünk ez a kihívás.

Az első nap

Pénteken munka után indultam vonattal a főpályaudvarról. Mindössze egy hátizsákot vittem magammal, csak a legszükségesebb felszereléssel. A vonatjegyet és a szállást előre lefoglaltam, így azzal nem volt gondom.
Az út hosszú és unalmas volt, ráadásul háttal kellett ülnöm, így még olvasni sem tudtam, csak zenét hallgatni és nézni a tájat. Szinte azonnal felismertem, hogy átléptük a határt. A fű hihetetlenül zöld volt, mindenfelé bocik legelésztek, és a házak olyan rendezettek voltak, amilyet még sosem láttam. De a legjobban a bocik tetszettek :)
Ragyogó napsütés várt Utrechtben. Nem erre számítottam, jól be is voltam öltözve, de nagyon örültem, hogy nem kellett fagyoskodnom. A pályaudvar előtt kis táblák jelezték, hogy melyik európai nagyváros milyen távolságra található. Budapesttől 1424 kilométerre voltam. Egy kicsit erősebben dobbant meg a szívem. Aztán jött az első kihívás: buszjegyet venni és eljutni a szállásra. A tömegközlekedési irodában természetesen rossz pulthoz álltam, de végül sikerült megvennem a három napos jegyemet. Elővettem a kis kinyomtatott térképemet és elindultam megkeresni a buszmegállót. Hát ez sem volt egyszerű. A pályaudvar épülete körül minden fel volt túrva. Néhol jelezték ugyan táblák, hogy merre mit találok, de mentem pár kört, mire rájöttem, hogy ki sem kellett volna jönnöm az épületből, csak a következő lépcsőn lemenni az alsó szintre. A lényeg, hogy odataláltam, majd a buszvezetőnél kedvesen rákérdeztem, hogy jó irányba szálltam-e fel. (Az utcaneveket lehetetlenség kimondani, ezért csak mutogattam a papírra, hogy oda!)
Szerencsére csak pár megállót kellett mennem és el is jutottam a szállodáig. Kellemes kis hotel volt, semmi extra, a célnak pont megfelelt. A recepciós lány kedves volt, mindent elmagyarázott, aztán megkaptam a szoba belépőkártyáját. Egy sima, két ágyas szobát kaptam. Elég pici volt, de egyedül elég. Jah, és a legjobb: be volt készítve vízforraló és kávé. Amikor ezt megláttam, tudtam, hogy nem lesz itt gond. Rövid felfrissülés és lepakolás után rögtön el is indultam vissza a városba.

Amikor leszálltam a belvárosban a buszról, akkor éreztem először, hogy ez valami más. Olyan látvány tárult a szemem elé, amilyen szinte még soha. Emberek nyüzsögtek a csatornaparton, vacsoráztak, söröztek, kisebb-nagyobb társaságokba verődve. Én pedig csak álltam a hídon és vettem egy mély levegőt. Igen, itt vagyok. Igen, megcsináltam.

Az utcákon sétálgatva mégis elfogott valami rossz érzés. Gyönyörű helyen voltam, olyan benyomások értek, hogy csak kapkodtam a fejem, de mégis hiányzott valami. Nem is volt kedvem sokáig sétálgatni, inkább csak felmértem a terepet, hogy mi merre található, majd visszamentem a hotelbe pihenni. Amikor felhívtam Petit, akkor esett le, hogy mi is hiányzik. Egyedül voltam. Meg akartam vele osztani az élményt, de több száz kilométer távolságra voltam tőle. Elöntött a magány, haza akartam menni. Sosem éreztem még magam ennyire elveszettnek. Egyedül voltam a nagyvilágban, csak magamra számíthattam, senki nem volt mellettem.

Második nap

Reggel, ahogy felébredtem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Furcsa volt idegen helyen ébredni, pláne úgy, hogy nem volt mellettem senki. Az idejét se tudom, mikor aludtam utoljára egyszemélyes ágyon. A reggeli kávé után bepakoltam a hátizsákomba, és elhatároztam, hogy semmi nem állhat az utamba. És így is lett. Mintha az előző napi levertség csak a fáradtság műve lett volna, az új nap új lendületet hozott. Már a villamosmegállóban éreztem, hogy sokkal nyugodtabb vagyok. Tudtam, hogy egy csodálatos város vár rám, sok kalanddal, és kezdtem máshogy gondolni az egyedüllétre is. Inkább szabadságként fogtam fel, mintsem csapásként. Nem kellett senkihez alkalmazkodnom, és senki nem siethetett a segítségemre, ha bajba kerültem. Baj alatt persze csak apróságokat értek, de akkor is hihetetlen önbizalommal ruházott fel az, hogy minden akadályt simán vettem.

Kerestem egy kellemes kis kávézót, ahol megreggeliztem, majd elindultam felfedezni a várost. Előre kinéztem pár épületet és helyet, amiket meg akartam nézni, le akartam fényképezni. Szinte mást se csináltam, csak fényképeztem. Szombatonként virágpiac van a csatorna parton és az egyik templomtéren is, azokat is meglátogattam, majd csak úgy céltalanul elindultam kóborolni.

Az emberek mindenhol kedvesek voltak, néhányan szóba is elegyedtek velem pár mondat erejéig. Nehéz leírni azt az érzést, amit a város és a lakói sugároztak. Kedvességet. Boldogságot. Nyugalmat. Szépséget. Nem igazán lehet visszaadni szavakkal. Ahogy sétálgattam a belvárosban és a csatorna parton, akkor vettem észre, hogy a szürke fátyol is eltűnt a szemem elől. Tisztán láttam mindent, a színeket, a napsütést, az arcokat, és végre éreztem azt, ami olyan régóta hiányzott. Újra éreztem, hogy élek.

Természetesen előre kinéztem magamnak egy kellemes kis éttermet a csatornaparton, ahol megvacsorázhatok. A Beers and Barrels név már előre megfogott, ráadásul láttam az étlapon, hogy hamburgert, steaket és homárt lehet kapni. Tudtam, hogy ez az én helyem. Pont volt még egy üres hely, így leültem két szőke lánnyal szembe, a sörpad túloldalára. Hollandul beszéltek, és mivel én angolul társalogtam a pincérrel, ezért nem került sok időbe, mire rákérdeztek, hogy honnan érkeztem. Elmagyaráztam a helyzetet, hogy magyar vagyok, de Németországban élek, mire szóba elegyedtünk. Elmeséltem nekik, hogy miért jöttem, és ők is mondtak pár szót magukról. Először furcsa volt, hogy csak úgy leállok idegenekkel beszélgetni, de nem szorongtam közben, még úgy sem, hogy angolul kellett beszélnem. Ez azért hatalmas szó.
A hamburger isteni volt, házi sültkrumplival és coleslaw-val. És persze egy korsó Heinekennel. Mi mással?
A desszertet már a Dóm tövében megbúvó kis gofrisütödében fogyasztottam el - pontosabban az előtte álló kis padon. A nap végére szörnyen elfáradtam, de ugyanakkor fel is töltődtem. Viszont estére szörnyen megfájdult a fejem, amit én a fáradtságnak, és a konstans passzív füvezésnek tudtam be. Igen, az egész város szinte füstölgött...

Utolsó nap

Miután kicsekkoltam a szállodából, ismét a belvárosba mentem. Vasárnap reggel lévén még senki nem volt az utcákon, így kicsit kiélveztem, hogy nincs olyan nagy tömeg, mint ami szombaton volt. Mivel az egész várost körbe lehet járni fél nap alatt, ezért nagyon új dolgot már nem tudtam felfedezni. Egy valami kivételével. Az utolsó napra hagytam, és bár egyáltalán nem voltam éhes, de egy helyre mindenképp be kellett mennem. Ez volt a Frietwinkel, ami magyarul a sültkrumplizda. Bio, héjas burgonyából készítik a sültkrumplit, ott helyben darabolják és sütik ki frissen, de annyira frissen, hogy szinte adagonként. Muszáj volt megkóstolnom. Megkérdeztem, hogy melyik a legnépszerűbb összeállítás, így kaptam a curry-mayo-onion párosítást, amit a krumplisdoboz tetején található kis tálacskában szervíroztak. Ahogy a kezembe vettem ezt az isteni csodát, az eladó lány észrevehette rajtam, hogy valósággal a mennyországban érzem magam, mivel megkérdezte, hogy csináljon-e rólam egy képet a sültkrumplimmal. Döntsétek el ti, hogy boldognak látszom-e.

Gondolataim az útról

A vonatállomásra érve kicsit azért örültem, hogy jöhetek haza. Hiányzott Peti és a megszokott kis itthoni környezet. Az első nap még nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom ezt az utat, de egészen jól éreztem magam, és azt hiszem, hogy ez a kis kaland elérte a célját. Sikerült magamtól boldogulnom egy idegen országban, mindent megoldottam, amit kellett, és még jól is éreztem magam közben. Ki tudtam kapcsolódni, nem stresszeltem, nem szorongtam. Igaz, az írásban nem sokat segített, mert még mindig képtelen vagyok pár mondatnál többet leírni egyszerre, de legalább nem idegeskedek emiatt. Nem is gondoltam rá a hétvége alatt, és ettől sikerült kicsit ellazulnom, már nem akarok annyira görcsösen írni. Ha nem megy, hát nem megy, majd lesz olyan idő, amikor megint megírok egy könyvet két hét alatt.

És most már azt is megértem, hogy Zoey miért keresett magának partnert arra az egy hétre. Nagyon jó dolog utazni, és új kalandokat átélni, de a legjobb mégis az, ha ezeket a kalandokat van kivel megosztani.

Pár fotó, amit készítettem: