Akkor vágjunk is bele! :) Ez a második regény, ami elkészült, pontosabban az első fejezete. Várom a véleményeket, ha elolvastátok! Nincs cenzúrázva, a szöveget hagytam az eredetiben, csak kicsit megnyirbáltam, hogy izgibb legyen! Címe ennek sincs, szóval csak így simán... 

Ez is csak egy átlagos hajnali 3-nak indult. Ez az az időpont, amikor az éjjeli baglyok már hazaértek, de a korán kelők még mindig az ágyat nyomják. Az utak üresek, a városok kihaltak, csak nagyritkán kóborol valaki az utcán. De ő úgysem számít.
A piros Ferrari egyre gyorsabban hajtott a szirten, miközben a hatalmas fekete SUV próbálta lesodorni az útról, több- kevesebb sikerrel. Parker tövig nyomta a gázt, de még így sem tudta megállítani, nem hogy megelőzni.
- Gyorsabban!- üvöltötte Sam.
- Nem tudok gyorsabban menni! És ha még egyszer beszólsz, esküszöm, kidoblak a kocsiból!
Parker alapjában véve nyugodt ember volt, de ha munkára került a sor, csak az számított, csak a célt látta a szeme előtt lebegni, nem állhatott az útjába senki. Sam kicsit megsértődve vette elő a rádiót, hogy értesítse az erősítést.
- Még mindig keletnek tartunk, meg akarja kerülni a hegyet! 3-as egység, várjatok a parancsomra!
- Értettem!- szólt vissza egy hang.
- El kell kapnunk!- morogta magában Parker, miközben idegesen püfölte a kormányt.
- Meglesz, nyu...
Abban a pillanatban a Ferrari szlalomozni kezdett az úton, jobbra- balra, mintha a sofőrje elvesztette volna az irányítást a kocsi felett. Parker egyre idegesebb lett, tudta, hogy ha nem kapja el, akkor nagy bajban lesz Ő is és Sam is. A Ferrari egyre bizonytalanabbul mozgott, a srácok rögtön sejtették, hogy ez nem jó jel.
-Most!- kiáltotta Parker, majd még erősebben nyomta a gázt.
A piros sportkocsi lassítani kezdett, majd átvágott a szembejövő sávba, így a közelébe tudtak férkőzni. Sam előrántotta a pisztolyát, de mire lehúzta az ablakot, hogy tüzet nyisson, a Ferrari hirtelen irányt váltott, és egyenesen az árok felé vette az irányt, majd eltűnt a szalagkorlát mögött. Parkernek rögtön a fékre kellett taposnia, hogy elkerülje az ütközést, de ahogy elrántotta a kormányt, az autó megpördült és a hegyoldalnak csapódott, Parkert ezzel az A oszlophoz lökve. Nem láttak mást, csak hatalmas por- és füstfelhőt, majd hirtelen egy nagy robbanás világította meg az ég alját. Mindkét férfi kimászott a kocsiból, és ahogy a szakadék széléhez értek, meglátták az égő autót, kb. 30 méterrel alattuk.
-Ezt nem hiszem el...- rázta a fejét Parker.
Lassan visszasétált a terepjáróhoz, majd nagy lendülettel belerúgott az abroncsba.
- A picsába!- üvöltötte, majd hátrasimította szőkésbarna haját.
Úgy érezte, fel tudna robbanni a dühtől. Eddig észre sem vette, hogy apró patakban csordogál a vér a homlokáról. Letörölte az izzadsággal együtt, majd leült a kocsi mellé, nézte, ahogy Sam közeledik felé, kezében a rádióval.
- Az árokba hajtott.- mondta szinte halálos nyugalommal- A kocsinak annyi, jöjjön valaki értünk. 45-ös km.
- Máris indulunk!- kapta a választ.
Amit Parker érzett, már több volt dühnél. Elkeseredettség, beletörődés, lemondás. Ezek a legszörnyűbb dolgok, amik egy emberrel történhetnek. Tudta, hogy vége. Sam letelepedett mellé és csak nézték, ahogy porrá ég minden, amiért az elmúlt hetekben harcoltak.
- Peters szét fogja rúgni a seggünket!- szólalt meg Sam.
- Remélem, hogy csak ennyi lesz...
- Ez a mocsok is inkább önygilkos lett, minthogy elkapjuk! Mint az előző három!
- Muszáj emlékeztetned rá?- hördült fel Parker.
- Bocs...
Parker és Sam immár ötödik éve dolgoztak együtt, talán azt is lehetne rájuk mondani, hogy legjobb barátok lettek. Átéltek együtt sok mindent, előléptetést, válást, esküvőt, halált, jó és rossz időket egyaránt, de ez volt az egyik legrosszabb. Már a negyedik embert vesztették el, akit be kellett volna gyűjteni, és tudták, hogy ez akár az állásukba is kerülhet, mégis nyugodtan ültek és várták, hogy megjelenjen a csapatuk, akik majd visszaviszik őket az irodába.

Peters a hatalmas főnöki székében várta, hogy Parker és Sam megérkezzenek és beszámoljanak a történtekről. Persze tudta, hogy mi történt, de a fiúktól akarta hallani. Talán azért, hátha más lesz a történet vége, vagy azért, hogy még szarabbul érezzék magukat, és ne tiltakozzanak a kirúgásuk ellen olyan hevesen. Bármi is az oka, Parker érezte, hogy ma sem fog boldogan távozni az irodából.
Túl nyugodt- gondolta magában Parker- sosem jó ha ilyen nyugodt.
Sammel leültek a Petersszel szemben álló két székre és várták, hogy milyen büntetést kapnak, de az igazgató csak ült nyugodtan tovább, a számítógép monitorját bámulva.
- Fél év... - sóhajtotta- Fél éve dolgoznak ezen az átkozott ügyön! Mégis mi a fene van magukkal?
Sam és Parker nem mertek megszólalni, nehogy rontsanak a helyzetükön.
- Ki kéne rúgnom mindkettőjüket!- mondta kicsit hangosabban az igazgató- Négy embert veszítettek el! Négyet!
Szinte már ordibált. Parker kicsit megnyugodott, ismerte már annyira a főnököt, hogy ha ennyire ideges, az azért van, mert meg akarja őket dorgálni, de nem kirúgni.
- Uram, én...- szólalt meg Sam.
- Most én beszélek!- vágott közbe Peters.
Felállt az asztalától és az ablakhoz sétált, nézte a felkelő napot, ahogy a város megtelik élettel.
- Egyetlen egy esélyt kapnak! Egy utolsót!
Visszaült az asztala mögé, majd a fiókból előhúzott egy vékony aktát és az asztalra tette.
- Információink szerint egy hónap múlva érkezik a városba Wang. Ő a következő. Készítsék elő az akciót, és gyűjtsék be. Ha meghal, vagy elmenekül, maguknak annyi! Nem csak kirúgom magukat, de elintézem, hogy életük végéig közmunkát kelljen végezniük valamelyik koszfészekben!
Fair ajánlat- gondolta Parker- majd az aktáért nyúlt, de Peters hirtelen rácsapta a kezét és egyenesen Parker szemébe nézett.
- Ne csesszék el!- mondta ismét nyugodtan.
Parker felvette az aktát, majd Sammel együtt az ajtó felé indultak, mikor Peters még utánuk szólt.
- Reggelre az asztalomon legyen a jelentés!
- Fasza...- morogta magában Sam, miközben becsukta az ajtót.
- Te menj csak haza, én elintézem!- mondta Parker az irodájuk felé haladva.
- Dehogyis, segítek!
Parker megállt, szembe fordult Sammel.
- Azt mondtam menj haza! Hiszen friss házas vagy!
- Ne is mondd...- sóhajtott Sam.
- Menj, és tedd a dolgod!- vigyorgott rá Parker, majd folytatta útját az iroda felé.
Utálta a papírmunkát, de nem akarta feltartani Samet. Legalább újra és újra átgondolhatta magában a történteket, hátha rájön valamire, amit eddig nem vettek észre. Nem lehet véletlen, hogy mindegyikük öngyilkos lett, mielőtt elkaphatták volna őket, kell valami kapocsnak lennie köztük, ami miatt ezt tették. Eddig semmilyen nyomot nem találtak, amin elindulhattak volna, márpedig a következő tanút élve kellett leszállítania, ahhoz pedig az kell, hogy Wang előtt járjon egy lépéssel. Elővette fiókjából az előző jelentéseit, hogy újra átolvassa őket, de mikor letette az aktákat az asztalra, a tekintete megállt a kezén, pontosabban a gyűrűs ujján. Forgatni kezdte ujjaival a kis ezüst karikát, ami annyi ideje ott volt már, és valószínűleg ott is fog maradni, élete végéig. Ez mindig emlékeztette arra, hogy mi is fontos igazán az életben.
Hirtelen meggondolta magát, felmarkolta az aktákat, visszadobta a fiókba és elindult, ki az irodából, haza, a nőhöz, akit a világon mindennél jobban szeretett.

Cassie épp az étkezőasztalnál ülve reggelizett, amikor Parker haza ért. Hatalmas, mély levegőt szippantott az otthoni illatból, ettől mindig megnyugodott.
- Jó reggelt!- köszönt neki a lány.
- Jó reggelt, édesem!
Parker közelebb lépett, és miután ledobta a táskáját a pult mellé, egy hatalmas csókot nyomott Cassie homlokára.
- Bűzlesz a cigitől!- fintorgott a lány- Kemény éjszaka?
Felpattant, hogy a tányérját a mosogatóhoz vigye.
- Meg sem kérdezem, hogy sikerült...- mondta, miközben narancslevet töltött magának.
- Ne is!
Parker a hűtőhöz lépett, hogy kivegyen magának egy üveg sört.
- Apa!- szólt rá Cassie felháborodva- Még csak fél 7 van!
- Tudom, de én még csak most fogok lefeküdni, szóval elméletileg még este van, amikor nagyon is meg lehet inni egy üveg sört!
Cassie tudta, hogy esélye sincs nyerni egy vitában az apjával szemben, így inkább ráhagyta, és nekiállt szendvicset készíteni neki is. Csak mikor közelebb lépett hozzá, akkor vette észre a sebet a homlokán.
- Mi történt?- kérdezett rá.
- Csak egy kis karcolás!- legyintett Parker, majd meghúzta a sörös üveget.
- Orvos látta?
- Semmiség! Jobban fog fájni, amikor levonják a fizumból a SUV javíttatását.
Cassie kezében megállt a kenő kés.
- Összetörted a Chevyt?
- Csak egy kicsit.
Megvonta a vállát, majd a kanapéhoz lépett, hogy kinyújtóztassa magát az éjszakázás után. Mindene fájt, fáradt volt, álmos és éhes. Csak egy jó kiadós alvásra vágyott. Cassie tányérra tette a szendvicset, majd leült Parkerrel szembe a kis dohányzóasztalra, a tányért pedig felé nyújtotta.
- Ugye tudod, hogy imádlak?- sóhajtotta a férfi, amikor meglátta az ételt.
- Tudom! Ez a szerencséd!- mosolygott rá a lány.
Cassie volt Parker életének értelme. Ő volt az egyetlen, akit szeretett, aki tartotta benne az erőt, akiért úgy érezte, érdemes élni.
- És, felkészültél az első napra?- kérdezte, majd rögtön beleharapott a szendvicsébe.
- Ez ugyanolyan nap, mint a többi!
- Hogyhogy ugyanolyan? Ez a végzős éved első napja! Ti lesztek a legnagyobbak a suliban, tele lesztek vizsgákkal, tesztekkel, aztán jön a felvételi! Bár amiatt nem izgulok, téged bárhova felvesznek, a jelentkezés csak formaság!
Cassie tudta, hogy az apja csak azért mondja ezeket, mert elfogult a lányával szemben, de azért jól esett neki, amikor dícsérte. Ilyenkor nem haragudott rá az elszívott cigik vagy a reggeli sör miatt.
- Na, én hagylak is pihenni, indulnom kell!- mondta a lány, majd az előszoba falhoz lépett készülődni.
Miután Parker befejezte a szendvicset, visszadőlt a kanapéra, hogy pár órát szundítson, mielőtt visszamegy az irodába.
- Ugye nem felejtetted el, hogy este szülői értekezlet lesz?- kérdezte Cassie.
Persze, hogy elfelejtette! Ez volt az utolsó dolog, ami a fejében járt.
- Minek egyáltalán szülői? Nem vagytok már ehhez nagyok?
- Hivatalosan még nem. Bármi történik, arról tájékoztatniuk kell a szülőket! Ráadásul az új osztályfőnök szeretne bemutatkozni és beszélgetni a szülőkkel.
Parkernek csak most esett le. Tényleg, mintha mondott volna valamit a lánya egy új osztályfőnökről. Most már még kevesebb kedve volt menni.
- Új osztályfőnök? Muszáj? Az előzőt is utáltam!
- Tudom, ezért ő meg engem utált, ami nagyban megnehezítette a matek óráimat, amin egyébként sem brillíroztam! Úgyhogy a következővel lehetnél kicsit kedvesebb!
- Én kedves voltam!- kérte ki magának Parker.
- Lenyomoztattad!- mondta felháborodva Cassie- Úgyhogy most nem játsszuk be azt, hogy ügynök vagy! Valami hétköznapi munkád lesz, azzal talán nem tudod elrémiszteni!
A férfi csak húzta a száját, nem szólt semmit. Ezekben a vitákban ő szokott alul maradni.
- Rendben, megpróbálom...- sóhajtotta.
Cassie mosolyogva lépett az apjához, hogy adjon neki egy puszit.
- Vigyázz magadra!- mondta Parker.
- Te is!
Egyre jobban hasonlít az anyjára.- gondolta magában.- A szeme, a haja, a mosolya. Napról napra egyre jobban.

- Csak nem megint a kanapén aludtál?- lépett be Sam az irodába.
Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mivel Parker minden egyes mozdulatánál hatalmasat nyögött a hátfájástól.
- Ne is mondd... Kezdek öregedni!
- Inkább a kanapéd! Ki kéne cserélni, ha ennyit alszol rajta. Vagy kicserélni az ágyaddal!
Sam egy nagy adag, gőzölgő kávét tett Parker elé az asztalra.
- Ellenben velem, te nagyon is kipihent vagy!- ráncolta a homlokát Parker, miközben a kávéba kortyolt.
- Ilyen a friss házas élet!- nevetett Sam- Erről jut eszembe, Carla mondta, hogy hívjalak át titeket vacsorára. Bárányt akar sütni és az elég sok kettőnknek.
- És te nem akarsz egy hétig bárányt enni, igaz?
Sam is leült az asztalához, Parkerrel szembe.
- Nem igazán. Szóval?
- Én benne vagyok!- vonta meg a vállát Parker- Szerintem Cassie is.
- Csodás, akkor 7-kor nálunk!
Csak most esett le Parkernek, hogy délután még dolga van.
- Lehet, hogy kicsit kések, szülői lesz az iskolában.- mondta.
- Szülői? Minek?- nézett rá értetlenül Sam.
- Új osztályfőnök. Fogalmam sincs ki az, de már is utálom. A gimis tanárok nagy része középkorú, vagy idősebb férfi, akik a gimnazista lányok után csorgatják a nyálukat!
- Jogos, tudd meg a teljes nevét és holnapra lenyomoztatom.
- Nem lehet.- húzta a száját Parker- Megígértem Cassie-nek, hogy most jófej leszek!
- Hát, te tudod...
Andy nagy hévvel lépett be a fiúk irodájába, eléggé izgatottan, kezében egy aktát szorongatva.
- Hé, Andy, remélem jó hírt hoztál!- mondta Sam, felé fordítva a székét.
- Azt még nem tudom, hogy jó-e vagy sem, de hír! Ortiz teste nem égett teljesen össze, így alaposabban meg tudtuk vizsgálni, és ezt találtuk.
Azzal átnyújtotta az aktát Samnek.
- Mi az?
Parker érdeklődve hajolt Sam felé, aki erre letette a papírokat az asztal közepére, hogy mindketten láthassák. Izgatottan kezdtek lapozgatni, egészen a fényképekig. A holttest feje és nyaka látszott rajta, tele karmolásokkal, sebekkel.
- Horzsolásokat találtunk a nyakán.- magyarázta Andy.
- A barátnője keményen szerette?- kérdezte Sam.
- Azt nem tudom, de ezt nem ő csinálta.
Andy tipikus tudós volt, nulla humorérzékkel. A fiúk próbáltak néha viccelődni vele, de sosem értette.
- Akkor ki?- kérdezett rá Parker.
- Nos, a körme alatt bőrmaradványok voltak, aminek a DNS-ében egyezést találtunk.
- A saját nyakát karmolta szét?
- Pontosan! Ráadásul nem sokkal a halála előtt, még vérzett.
Parker nem tudta összerakni a képet. Miért karmolta a saját nyakát? Nem volt rajta se sál, se nyakkendő, semmi. Ekkor leesett neki.
- A gyomortartalmát megvizsgáltátok?- kérdezte.
- Még folynak a tesztek.
- Amint van eredmény, szólj! Valamitől fulladt, nem kapott levegőt, de nem kívülről érezte, hanem belülről.
- Méreg?- ráncolta a homlokát Sam.
- Az lehetséges!- bólogatott rá Andy.
- Csak az lehetett!
- Visszamegyek a laborba és lefuttatok még pár tesztet, ha találok valamit, rögtön szólok!
- Rendben, köszi!
Andy köszönésképp bólintott egyet, majd kisétált az irodából, mire Sam Parker felé fordult.
- Gondolod, hogy megmérgezték?
- Nem tudom. Jelenleg nincs más magyarázat. Ha kész vannak a tesztek, majd okosabbak leszünk.
Ezzel felállt a székéből, felvette az egyik fényképet az asztalról és feltűzte a táblára, ahol a többi fénykép és nyom sorakozott, majd egy piros filccel mellé írta: "GYILKOSSÁG?".

Cassie szörnyen le fog cseszni!- gondolta magában Parker, miközben végig rohant az iskola folyosóján.
Eléggé késésben volt, már több, mint fél órája elkezdték a szülőit. Futott, ahogy csak tudott, nagy nehezen megtalálta a termet, majd benyitott. Próbált észrevétlen maradni, de hirtelen az összes szem rá szegeződött. Szinte megvetéssel néztek rá, hogy mégis mit képzel, hogy késik.
- Sajnálom, dugó volt...- mentegetőzött, majd megállt a hátsó sorban, hogy ne kelljen átverekednie magát a padok között.
- Semmi gond, nem maradt le semmiről!- szólalt meg egy kellemes női hang a terem túlsó végéből.
Eddig csak az őt bámuló szülőket figyelte, de most annyira meglepődött, hogy felkapta a fejét a hangra, mire egy barna hajú, fiatal nő mosolygott vissza rá. Hirtelen nem tudott mást tenni, csak visszamosolyogni. Pillanatok alatt történt minden, Parker mégis úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig tart.
- Akkor folytassuk!- sütötte le zavarában szemét a lány, majd megfordult és írni kezdett a táblára.
Dátumokat, fontosabb információkat, de azért néha-néha hátra pillantott és elmosolyodott. Parker erre legvadabb álmaiban sem gondolt. Cassie eddigi összes tanára legalább 40 éves volt, ez a nő pedig nem lehetett több 30-nál. Folyamatosan virágmintás ruháját igazgatta, miközben felírta a hasznosabb információkat az egyetemi jelentkezésről, majd hirtelen visszafordult a szülők felé.
- Van valakinek kérdése?
Senki nem szólt semmit.
- Rendben, ha mégis lenne, akkor elérnek telefonon, vagy személyesen itt, az iskolában délután 5-ig. Köszönöm, hogy meghallgattak! Ez egy izgalmas év lesz, remélem eredményes lesz a közös munkánk a gyerekekkel!- mosolygott.
Az összes szülő morgott valami köszönésfélét magában, majd szedelőzködni kezdtek. Parker is elindult az ajtó felé, de megtorpant félúton. Hiszen be sem mutatkozott. Azt se tudja, hogy ki ő. Ráadásul elég sokat késett, illene bocsánatot kérnie. Azzal a lendülettel megfordult és a tanári asztal felé vette az irányt. A tanárnő épp a táblát törölte, amikor odaért hozzá.
- Elnézést még egyszer!- mondta Parker sajnálkozón.
A nő kicsit összerezzent a hangra, majd megfordult, Parkerrel szembe és letette az asztalára a szivacsot.
- Semmi, gond, előfordul!- legyintett.
- Thomas Parker.
A kezét nyújtotta, mire a nő elmosolyodott és kezet ráztak. Erős, határozott volt a kézfogása, mégis kicsit félénk.
- Norah Hale. Ezek szerint Ön Cassie édesapja.
- Igen. Már az első nap megtanulta a nevüket?
- Nem mindenkiét, de Cassie-é megragadt!
- Remélem nem azért, mert ki kellett küldenie!
Norah felnevetett.
- Nem, dehogyis! Épp ellenkezőleg! Nagyon okos lány, és intelligens. Jót beszélgettem vele! Elmesélte, hogy Ön sokat dolgozik. Hogy sok időt tölt az irodában.
- Az irodában?- kapta fel a fejét Parker.
- Igen, az ingatlan irodában, ahol dolgozik!
- Ó, persze!- sóhajtotta megkönnyebbülten.- Igen, sajnos elég sok a munka.
- És még...- Norah lesütötte a szemét, a cipőjét bámulta- Még azt is mesélte, hogy Ön egyedül neveli.
Parker megköszörülte a torkát. Minden egyes alkalommal nehéz volt erről beszélnie.
- Öhm...igen. Egy ideje egyedül nevelem.
- Sajnálom!
Norah felnézett, a szemében látszott, hogy tényleg sajnálja és együtt érez. Ez furcsa volt Parkernek, hiszen eddig mindenki csak udvariasságból mondta, hogy sajnálja, de ez most más volt.
- Köszönöm!- bólintott.
- Én csak...
A lány ismét zavarba jött.
- Szóval ha bármit tehetek, ha segítségre van szüksége, vagy akármire, akkor én itt vagyok! Hozzám fordulhatnak, legyen szó bármiről!
A férfi hirtelen azt se tudta, mit mondjon. Nem értette a lány nyíltságát, azzal ellentétben, hogy folyamatosan zavarban volt és alig mert rá nézni.
- Nagyon kedves, köszönöm!
- Nincs mit!- mosolygott rá Norah.
Pár másodpercig álltak egymással szemben és csak mosolyogtak, mire Parkernek leesett, hogy sietnie kellene.
- Elnézést, de nekem rohannom kell! Vacsorára vagyok hivatalos.- mentegetőzött.
- Ó! Randi?
Parker megint meglepődött. Nagyon furcsa ez a lány- gondolta magában.
- Nem, nem randi! Egyáltalán nem! Egy barátomhoz megyünk Cassie-vel.- mondta, mire a lány elmosolyodott.
- Akkor... további kellemes estét!- köszönt el.
- Önnek is!
Megint kezet fogtak, majd Parker megfordult és lassan kisétált a teremből. A lány követte minden egyes lépését, egészen addig, amíg látta távolodni, majd folyamatos vigyorgás mellett tovább törölte a táblát.
Furcsa érzések és gondolatok kavarogtak a férfi fejében. Nem tudta eldönteni, hogy Norah csak azért kedves vele, mert kedveli Cassiet, vagy mert ez a kötelessége egy tanárnak, vagy éppen ő maga az oka. Az biztos, hogy érdekes nő, és talán Parker figyelmét is felkeltette.

- Hahó!- lépett be Parker a házba.
- Hé! Azt hittük, már sose jössz!
Sam egy üveg sörrel a kezében közeledett felé. Parker felakasztotta a kabátját, majd felé indult.
- Bocs, haver, elhúzódott a szülői!
- Tényleg, milyen volt?
Sam hátba veregette, majd az étkezőbe vezette.
- Igazából, elég érdekes...- mondta mosolyogva, de megtorpant az ajtóban, amikor az asztalra nézett.
Cassie és Carla mellett ült egy harmadik, ismeretlen nő. Utálta ezeket a vakrandikat, így az utóbbi időben nem szóltak neki, hogy ha beszerveztek valakit. Sokatmondóan Samre pillantott, aki csak bocsánatkérőn megvonta a vállát, majd csatlakozott a többiekhez.
- Judy, ő Parker.- mutatta be mosolyogva Carla- Parker, ő Judy, az egyik kolléganőm.
Látszik, mennyire kifogytak az ötletekből.- gondolta magában Parker. A nő egyáltalán nem volt az esete, aprócska termetével, fehér bőrével és szőke hajával olyan törékenynek tűnt, hogy szinte félt kezet fogni vele.
- Örvendek.- mosolygott rá Judy.
- Úgyszintén.
- Gyere, ülj ide!
Carla a mellette lévő székre mutatott, persze ő és Judy között. Parker mély levegőt vett, majd leült közéjük.
- Egyetek, mielőtt még kihűl!- mondta Sam, majd nekiláttak a báránynak.
Egész sokáig csöndben ettek, nem szólalt meg senki. Cassie az apját figyelte, ahogy Carla és Sam is, de Parker észre sem vette, a saját gondolataiba merülve kotorászta a krumplipürét a tányérján.
- Carla mesélte, hogy Sam-mel dolgozol.- szólalt meg végül Judy.
Parker csak tovább bámulta a húsdarabot maga előtt. Carla oldalba bökte, mire felkapta a fejét és zavartan nézett körbe.
- Bocsi, én csak...
- Semmi gond.- mosolygott rá Judy- Csak annyit mondtam, hogy Carla mesélte, hogy Sam-mel dolgozol.
- Öhm, igen. Együtt dolgozunk.- mondta kurtán, majd visszahajtotta a fejét.
Judy mosolygott egyet, majd tovább evett. Megint csend telepedett az asztalra.
- Judy nagyon ügyes könyvelő!- szólalt meg Carla- A polgármester könyvelésében is segített!
- Akkor tényleg nagyon ügyes lehetsz!- mondta Parker közönyösen.
- Köszi.
A lány nem nagyon tudta, hogy mit csináljon, eléggé kényelmetlenül érezte magát, de ezt Parker nem vette észre.
- És milyen volt a szülői?- kérdezte Cassie.
Parkert mintha kicserélték volna, felkapta a fejét és egyenesen Cassiere nézett.
- Jó! Az új tanárnő nagyon... kedves!
- Várjunk csak, tanárnő?- kérdezte vigyorogva Sam.
- Igen, az új osztályfőnökünk nő.- mesélte Cassie- 28 éves, mi vagyunk az első osztálya, eddig csak simán irodalomtanárként dolgozott.
- És hogy néz ki?
- Csinos!- vágta rá Cassie- Nagyon is. Nem is értem, mit keres a sulinkban...
- Hát, én is meglepődtem!- tette hozzá Parker- És tényleg nagyon kedves! A szülői után beszélgettünk kicsit és felajánlotta, hogy ha bármiben tud segíteni, akkor szóljak. Tudja, hogy csak ketten vagyunk, és hogy sokat kell dolgoznom.
- Szóval rád mozdult?- kérdezte még nagyobb vigyorral Sam.
- Nem, dehogyis!
Parker erősen tiltakozott. Nem gondolta, hogy a tanárnő ráhajtott volna, ahhoz túl visszafogott volt.
- Csak kedves akart lenni! Kedveli Cassie-t, csak ezért!
- Ki kér desszertet?- pattant fel Carla az asztaltól.
Valószínűleg csak témát akart váltani, mivel túlságosan is belemerültek az új tanárnő kérdésbe, holott Parkernek Carla szerint randija volt Judyval.
- Én kérek!- nyújtózott Sam, mire a többiek is bólogattak.
- Segítek!- állt fel Judy is az asztaltól, majd Carlával a konyhába vitték a koszos tányérokat.
Sam közelebb hajolt Parkerhez.
- Mesélj még róla, milyen? Jól néz ki?- suttogta.
- Nem igazán néztem meg!- rázta a fejét Parker.
Tudta, hogy ez hazugság, hiszen alaposan megnézte, sőt, le se vette róla a szemét.
- Ugyan már! Kamu! Tudom, milyenek a férfiak, ha elfelejtetted volna, én is az vagyok! Tudom, hogy alaposan megvizsgáltad!
- Muszáj ezt nekem hallgatnom?- akadt ki Cassie.
Sam hirtelen kiegyenesedett, mert a lányok is visszaértek a friss pitével.
- Majd később megbeszéljük!- motyogta.
Miután Parker kicsit felélénkült, könnyebben beindult a beszélgetés. Judy mesélt magáról, a családjáról, Sam pedig elmesélt pár jó sztorit, ami az öt év alatt megesett velük. A végére egészen jól érezték magukat, ez volt eddig a legjobb vakrandi vacsora, amit Carla szervezett.
Miután befejezték az evést, a lányok pakolni kezdtek, Sam és Parker pedig kiültek a verandára egy-egy sörrel. Kezdett hűvös lenni, de még tűrhető volt az idő, a nap viszont már rég lement. Őszült.
- És mi a helyzet veled meg Carlával?- kérdezte Parker, majd nagyot kortyolt a söréből.
- Megvagyunk. Eddig minden jó, félek, hogy mikor fog valami rossz történni!
- Nem fog semmi rossz történni!
- Persze, csak... A munkánk, nem egyszerű. Bűnözőket juttatunk rács mögé, nagyhalakat, akik bosszúra szomjasak. Mi lesz, ha Carla besokall ettől? Ha azt mondja, hogy nem bírja ezt az életet? Most még támogat, de nem tudom, mi lesz később...
- Ez hülyeség, ismered őt! Sose hagyna el!
- És ha nem akar gyereket? Mármint biztos akarna, de nem ilyen családba!
- Hé, Sam, nyugi! Olyan dolgokon idegeskedsz, amin kár! Nagyon jól tudta, hogy mivel foglalkozol! Elfogadta, sőt, büszke rád! Nem fog elhagyni, és sok sok gyereketek lesz, akik szintén büszkék lesznek az apjukra! Nem fordulhatsz magadba! Ha kétségeid vannak, beszéljétek meg, és hidd el, rájössz, hogy igazam volt! Ő is meg fogja ezt erősíteni!
Halk zörejt hallottak a hátuk mögül. Mindketten hátrafordultak, megnézni ki az, mire látták, hogy Judy áll mögöttük.
- Én megnézem, kell-e segítség Carlának!- mondta Sam, majd felállt Parker mellől és besétált a házba, félúton Judyra mosolyogva.
A lány viszonozta a mosolyt, majd leült Parker mellé. Pár másodpercig csak ültek egymás mellett. A férfi nem tudta, hogy mit mondjon.
- Szép volt, amit mondtál!- szólalt meg végül Judy.
- Köszi.
- Kár, hogy nem így gondolkodsz te is.
Parker homlokát ráncolva fordult a lány felé.
- Ezt meg hogy érted? Én mondtam, így is gondolom!
- Igen, Sam esetében! Bátorítod őt, miközben te nem teszel semmit a saját boldogságod érdekében!
- Te ezt nem értheted!- rázta a fejét a férfi.
- De, pontosan tudom, hogy min mész keresztül!
Parker kérdő tekintettel fordult Judy felé.
- A férjem rendőr volt. Nem tudtam elképzelni, hogy bárki más mellett éljek, ő volt a mindenem! Egyik este nem jött haza időben, csak vártam, vártam, de semmi, még a mobilját sem vette fel. Nem izgultam, általában elfelejtett szólni, ha dolga van és később ér haza, mint szokott. Úgy két órával később hívtak a kórházból, hogy délután egy utcai verekedés közben többször hasba szúrták és mire kiértek a mentők, már nem tudták megmenteni. Teljesen összetörtem. Hirtelen az egész életem romokban hevert, nem tudtam, mit csináljak. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem érdemes tovább élnem. Aztán hirtelen, egyik nap új kollégánk lett a cégnél. Egy helyes srác, kedves volt, többször hozott nekem kávét, sütit, amit én nem tudtam mire vélni. Aztán egyszer csak elhívott randira. Szörnyen éreztem magam, mintha megcsalnám Jamest, mintha még mindig férjnél lennék, pedig több, mint egy évvel utána történt. Végül csak párszor randiztunk, nem lett belőle semmi komoly, de jól éreztem magam vele, újra úgy éreztem, hogy élek és élni is akartam! Azóta volt pár hosszabb- rövidebb kapcsolatom, amitől egyre jobban visszakaptam az életkedvem. Rájöttem, hogy ha nem próbálkozok, akkor nem is leszek boldog soha, pedig 32 évesen nem dobhatom el az életemet. És ami a legfőbb, tudom, hogy James is azt akarná, hogy boldog legyek!
Parker egyetértett azzal, amit a lány mondott, mégis kételyei támadtak, mint eddig mindig.
- Úgy érzem, sose találok még valakit, akit úgy szeretnék, mint őt.- mondta végül halkan.
- Nem is fogsz! Úgy senkit nem fogsz szeretni, de ugyan annyira még szerethetsz! Kedves vagy, jóképű, jó állásod van, ráadásul így, ruhában is jól nézel ki, szóval valószínűleg nélküle se vagy rossz! Simán találnál magadnak valakit, ha kicsit kinyitnád a szemed és a szíved!
Parker halványan elmosolyodott, mire Judy viszonozta a mosolyt és közelebb hajolt a férfihoz, a kezét az állára helyezte, majd apró csókot lehelt az ajkára. Parker félénken viszonozta a csókot. Hosszú ideje nem csókolta meg senki a feleségén kívül. Kicsit megkönnyebbülve érezte magát, mégis azt gondolta magában, hogy ez nem helyes. Ahogy Judy újra hátradőlt, Parker szemébe nézett és rámosolygott. A hátuk mögött Cassie jelent meg az ajtóban.
- Mehetünk?- kérdezte.
- Öhm...persze...- dadogta Parker, majd felpattant a székéből.- Én... köszönöm a beszélgetést.- mondta Judy felé fordulva.
- Igazán nincs mit!- mosolygott rá a lány.- Carla tudja a számomat, ha szeretnél még beszélgetni, vagy bármit.
Most már Cassie is kicsit zavarban volt.
- Rendben. Észben tartom.- bólintott Parker, majd kézen fogta Cassiet és visszavezette a házba, hogy elköszönjenek Samtől és Carlától.

- Egész jó kis este volt!- mondta Cassie, miközben levette a cipőjét és a kabátját.
- Igen, nem volt rossz- válaszolta kurtán Parker.
- Nem volt rossz? Ahhoz képest jól összemelegedtetek Judyval...
- Nem melegedtünk össze! Megcsókolt, nem tudtam mit csinálni!
Parker a hűtőhöz sétált és kivett magának egy sört, Cassie pedig felült a reggelizőpult mellé.
- Fel fogod hívni?
- Nem tudom. Nem valószínű.
- Miért nem? Nem muszáj komolynak lennie, csak... érted...
A férfi letámasztotta az üveget a pultra és hatalmas szemekkel bámult a lányára.
- Nem, nem értem, kérlek, fejtsd ki, mire gondolsz!
- Hát, akár egy éjszakára... tudom, hogy egy férfinak vannak szükségletei!
- Jézusom!- kiáltott fel Parker.
- Most mi van? Nem vagyok már kislány, tudom, hogy lassan 3 éve nem voltál senkivel és...
- Ezt most hagyjuk abba!- szakította félbe.
- Miért?
- Mert nem a lányommal fogom megvitatni a szükségleteimet!
- Én csak aggódom érted!
- Nem kell, jól vagyok!
- Dehogy vagy jól!- emelte fel a hangját Cassie- Beleőrülsz ebbe a munkába! Állandóan bagózol meg iszol, az idejét sem tudom mikor láttalak utoljára szívből nevetni, ebbe bele fogsz rokkanni! Alig pihensz, túlhajtod magad, az a múltkori baleset sem történt volna meg, ha nem vagy annyira figyelmetlen! Össze kell szedned magad! Egyik szülőmet már elvesztettem, nem akarom a másikat is!
Azzal a lendülettel leugrott a bárszékről és a szobájába viharzott. Parker végignézte, ahogy a lánya dühösen bevágja maga mögött az ajtaját, majd nagyot csapott a pultra.
- Bassza meg!- szitkozódott magában.
Tudta, Cassie mennyire haragszik rá, és a legjobban az fájt neki, hogy igaza van. Az élete kezdett széthullani. Az év végén a lánya egyetemre megy, ő pedig egyedül marad, család nélkül, és valószínűleg munka nélkül, ha csak nem sikerül Wang-ot elkapnia. Amire egészen kevés volt az esély.
Felkapta a sörös üveget, meghúzta, majd a kanapéra ült, bekapcsolta a TV-t és csak bámult maga elé. Változtatnia kellett, de hogyan? Semmihez sem volt kedve, semmi öröme nem volt az életben, csak Cassie. Nem akarta őt is elveszíteni, de a depressziója sokkal mélyebb volt, mint a boldogság utáni vágya. Egyszerűbb és könnyebb volt, ha nem foglalkozott semmivel, még magával sem. A zsebébe nyúlt, elővette a piros Marlborós dobozt, majd kihúzott belőle egy szálat és rágyújtott. Minden egyes slukknál utálta magát, de ugyanakkor meg is könnyebbült, mikor kifújta a füstöt. A cigi és a sör íze keveredett a szájában, miközben a TV-t bámulva lassan lecsukódott a szeme.

Ahogy beért az irodába, Sam rögtön felpattant az asztala mögül.
- Csak hogy itt vagy! Andy talált valamit, azt mondta, rögtön menjünk le hozzá, amint beérsz!
- Mit?
- Nem tudom, meg akartalak várni! De most már menjünk!
Parker ledobta a táskáját, majd Sammel együtt elindultak a labor felé.
- Szóval te és Judy...- kezdett bele Sam.
- Nincs semmi. Kedves lány, jót beszélgettünk, ennyi.
- Láttam, hogy lesmárolt! Milyen volt? Találkoztok még?
- Hagyj már te is ezzel!
- Miért, ki kérdezte még?
- Cassie. Szerinte... találkoznom kéne vele. Csak egy éjszakára.
- Wow...
- Bizony. Előadta, hogy a férfiaknak vannak szükségleteik és hogy jöjjek össze Judyval, mert már rég voltam nővel.
Sam felnevetett.
- Hát, barátom, a kislányod felnőtt. Elkezdték érdekelni a férfi szükségletek!
- Erről ne is beszéljünk!- legyintett Parker idegesen.
- Pedig muszáj lesz! Abban a korban van, hogy nemsokára valamelyik nyálas képű bájgúnár lebeszéli róla a bugyit!
- Hé, a lányomról beszélünk!
- Igen, ezért kéne foglalkoznod vele! Beszélgetni a dolgokról. Érted! Hogy ne legyen gond...
- Na jó, én mindjárt rosszul leszek, inkább hagyjuk ezt a témát, oké? Cassie még fiatal ehhez.
- Rendben, ahogy akarod!- adta meg magát Sam.
Ahogy beléptek az laborba, Andy rögtön feléjük fordult és felkapta az aktáját az asztalról.
- Van egy jó hírem!- indult a fiúk felé.
Parker kezébe nyomta a papírköteget.
- Dieffenbachia. Bénító nádnak is nevezik. Kalcium- oxalát tűkristályokat tartalmaz, amik a nyelőcsőbe kerülve többnyire duzzanatot, viszketést okoznak, nagyobb adagban viszont, vagy ha az illető allergiás reakciókat produkál, akkor akár fulladást is.
Parker kicsit megkönnyebbült, hiszen végre találtak valami nyomot, amin elindulhatnak.
- Szóval megmérgezték?- kérdezett vissza Parker.
- Ha csak nem kívánta meg a hotelszoba dekorációját.- viccelődött Sam, amit persze Andy egyáltalán nem díjazott.
- A többi áldozat vérében találtál hasonlót?- kérdezte Parker.
- Azt mondtátok, öngyilkosság volt mindegyik, nem is kerestük!
- Igen, eddig úgy tűnt... de ha Ortizt megmérgezték, akkor valószínűleg a többiekkel is valaki más végzett. Mindegyiküket eltemették?
- Louvet-t igen, Moro és Pot még a hűtőben vannak.
- Nagyszerű, szerzek engedély Louvet kihantolására, Moro-t és Pot-ot pedig újra kell boncolni!
- Mégis mit keressünk? Mérget?
- Akármit! Bármit, ami arra utal, hogy nem magukkal végeztek!
- Louvet egyértelműen fejbe lőtte magát!- szólt közbe Sam.- Nem volt nyoma se dulakodásnak, se annak, hogy bárki más lett volna a szobában!
- Vagy öngyilkos lett, vagy egy nagyon ügyes gyilkossal van dolgunk...
Hirtelen megszólalt Parker mobilja. Csak számot írt ki. Kicsit furcsállta, nem szokták ismeretlen számról hívni.
- Tessék, Parker!- szólt bele a telefonba.
- Üdv, Norah Hale vagyok, Cassie tanárnője!
- Ó, hello.
Parker kicsit zavarban érezte magát.
- Elnézést, hogy munka közben zavarom, de Cassievel történt egy kisebb baleset torna órán. Semmi komoly, csak a bokáját húzta meg, de nem tud ráállni. A legjobb az lenne, ha haza tudná vinni.
- Öhm...persze! Indulok is! Köszönöm, hogy szólt!
Szörnyen ideges lett, Cassievel sose történt semmi, kislány kora óta. Sam felé fordult, miközben zsebre vágta a mobilját.
- El kell mennem Cassie-ért, kiment a bokája tesiórán, haza kell vinnem!
- Persze, menj csak, én elintézem az engedélyeket!- bólogatott Sam.
- Köszi!
Parker kirohant a kocsijához, amilyen gyorsan csak tudott. Nem bírta elviselni, ha Cassienek baja esett, legyen szó akár csak egy aprócska vágásról az ujján. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nem vigyázott rá eléggé.
A tanárnő már az ajtóban várta, amikor odaért a sulihoz. Megint rövid, virágmintás ruhát viselt.
- Elnézést, nem tudtam, hogy mit csináljak, gondoltam jobb, ha szólok!- mentegetőzött a lány.
- Semmi gond, köszönöm, hogy szólt!
- Erre!
Elindultak a folyosón, az iskola hátsó végében lévő orvosi szoba felé.
- Az iskola orvos már ellátta, de még pihentetni kell a bokáját. Nem akartam, hogy gyalog menjen haza!
- Hívhat nyugodtan, bármikor, ha ilyen történik! Mobilon mindig elér!
- Rendben!- mosolygott rá a nő.
Ahogy beléptek az orvosiba, Parker meglátta Cassiet felpolcolt, bekötözött lábbal, és a szíve még hevesebben kezdett verni. Szinte jobban fájt neki, mint a lánynak.
- Jól vagy, kicsim?- lépett a lányához, majd átölelte.
- Semmi bajom!- morogta Cassie.
- Ma meg holnap még pihentetnie kell, maradjon otthon, feküdjön, polcolja fel a bokáját, és holnapután már kutya baja se lesz!- mosolygott az orvos.
- Köszönöm!- bólintott Parker.
Visszafordult Cassie felé és a kezét nyújtotta.
- Gyere, segítek!
A lány belé kapaszkodott és lemászott az ágyról, de a jobb lábára nem tudott rálépni.
- Segítek én is!
Norah a másik oldalára lépett, így kettőjük támogatásával bicegett ki Cassie a kocsiig. Óvatosan beültették a hátsó ülésre, hogy fel tudja tenni a lábát.
- Még egyszer köszönöm, hogy szólt!- fordult Parker a tanárnő felé.
- Ugyan, ez a dolgom! Az igazolást majd én elintézem, azzal ne törődjenek, most az a legfontosabb, hogy Cassie lába rendbe jöjjön!
A nő folyamatosan mosolygott, de amikor észrevette, hogy mosolyog, abba is hagyta, majd pár pillanat múlva megint megjelent a mosoly az arcán. Parker nem igazán tudta hova tenni a viselkedését.
- Azért köszönjük!- mosolygott rá vissza.
- Az az én számom, amiről hívtam! A privát mobilom. Ha bármire szüksége van, akkor csak szóljon. Mármint ha valami van Cassie-vel. Általában nem szoktam megadni a szülőknek, de... ezen mindig elérhető vagyok!
Norah most már kimondottan zavarban volt, ami Parkernek is feltűnt.
- Rendben, köszönöm! Akkor én most hazaviszem Cassiet.
- Oké, persze!- bólogatott Norah, majd benézett a hátsó ülésre- Jobbulást!
Hatalmas mosollyal búcsúzott Cassie-től.
- Köszönöm!- mosolygott vissza a lány.
Parker beszállt a kocsijába, Norah még utoljára intett egyet nekik, majd elindultak haza.
Cassie még mindig haragudott az apjára, így nem szóltak egymáshoz az úton. Parker felsegítette Cassie-t a lépcsőn, majd a szobájába vitte, hogy le tudjon feküdni.
- Vissza kell ugranom az irodába, el kell intéznem pár dolgot. Pár óra és itthon vagyok.
- Oké.
A férfi nem nagyon tudta, hogy mihez kezdjen, hiszen Cassie láthatóan nem akart vele beszélni és nem kért a segítségéből. Eddig is sokszor haragudott rá, de ez most más volt. Nem pusztán sértődöttség, vagy harag. Tudta, hogy ez a legrosszabb érzés, amivel szembesülhet. Furcsa elegye volt a dühnek, a feladásnak és az egymás hibáztatásának. Ugyan azt látta a lányán, amit saját magán olyan sokszor, egész élete során.

Andy még mindig a holttesteket vizsgálta, így Parker és Sam átbeszélték az eddigi bizonyítékokat, hátha közelebb kerülnek a gyilkoshoz.
- Még mindig csak annyit tudunk, hogy Franco idehívta őket, felosztani a területeket.- mondta Sam ásítva.
- De a találkozóra egyszer sem került sor.
- Ez szerinted Franconak nem gyanús?
- De, biztosan. Rá is állította pár emberét az ügyre. Az összes helyszínen felbukkantak, miután mi végeztünk, ott szimatoltak órákon keresztül.
- Biztos félti a pénzét. Ha nincs tárgyalás, nincs üzlet, azzal pedig hatalmas lóvétól esik el. A drog manapság nem olcsó, főleg ha egyesek egyeduralomra törnek.
- Ez így van. Franco nem tudja egyedül ellátni az ország nagy részét, szüksége van társakra.
- Akkor szerinted ki volt?
Parker a táblához lépett, átnézte az összes képet.
- Fogalmam sincs. Wang talán tudja.
- És addig mit csinálunk?
- Várunk. Felkészülünk. Jobban, mint valaha. Ahogy Wang beteszi a lábát a városba, lecsapunk rá.
- És mi lesz a gyilkossal? Ez már két ügy egyszerre.
- Tudom. Ha megvannak a boncolási jegyzőkönyvek, talán okosabbak leszünk.
Parker nagyot sóhajtott, miközben visszaült az asztala mögé. Sam követte a tekintetével.
- Minden rendben?- kérdezte.
- Cassie-vel összevesztünk. Elég csúnyán.
- Ugyan, minden rendben lesz, mint mindig!- legyintett Sam.
- Nem, ez most más. Alig szól hozzám. Még nem láttam ilyennek.
Szomorúan szegte le a fejét, nagyot sóhajtott, majd felkapta a táskáját.
- A legjobb lesz, ha haza megyek. Nem tudok gondolkozni.
- Rendben, menj csak, én is megyek lassan, de ha van valami, akkor szólok!
- Köszi!
Parker felállt a székéből, magához vette a cuccait és elindult a kocsijához.

Ahogy hazaért, látta, hogy Cassie szobájában még mindig ég a lámpa, pedig már elég későre járt. Halkan lepakolt a kanapéra és az ajtaja mellé lépett, ami résnyire nyitva állt. Hallotta a lány hangját, mintha telefonálna valakivel.
- Igen, tudom!- mondta lemondóan- De nem mehetek! Majd jelentkezek a Kaliforniai Egyetemre, az is egész jó!
A továbbtanulásról beszéltek. De miért akarna a Kaliforniaira jelentkezni, amikor évek óta a Dartmouthról áradozik?
Parker közelebb lépett az ajtóhoz, hogy jobban hallja, amit a lánya mond.
- Tudom, de nem hagyhatom itt, teljesen egyedül maradna! Így is minden este azon idegeskedek, hogy egyben hazaérjen! Nincs senkije, csak én, nem hagyhatom magára!
Szóval ezért...- esett le Parkernek.
A felismerésre mintha szíven szúrták volna. Nem hagyhatta, hogy a lánya miatta ne menjen arra az egyetemre, amire vágyott. Csak miatta lemondana az álmairól. Nem akart tovább hallgatózni, inkább bement a hálószobájába és az ágya szélére ült. Ő a felelős azért, hogy nem mer elmenni, nem meri itt hagyni egyedül. Eddig nem gondolt bele, mekkora hatással van a lánya életére a sajátja, de tudta, hogy Cassie az egyetlen, aki miatt meg tud változni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Be kellett bizonyítania, hogy talpra tud állni, még ha nem is lesz egyszerű.

- Klonazepám, meszkalin és heroin, ráadásul nagy adagban.- közölte Andy a hírt a fiúkkal.
- Szóval bedrogozta őket.- állapította meg Sam.
- Nem is akárhogy!
Andy az asztalához vezette őket, ahol egy rakás irat és akta sorakozott.
- Mindenkinek személyre szabottan választotta ki a szert, attól függően, hogy mit akart vele elérni. A klonazepám nyugtató hatású, a meszkalin olyan, mint az LSD, a herointól pedig ekkora adagban rendesen bepörög az ember.
Parkernek rögtön beindult az agya. Végre olyan információkat tudtak meg, amin el lehetett indulni.
- Megtudtál még valamit?- kérdezte.
- Nem igazán, csak amit eddig is tudtunk. Viszont a szerek, amiket beadtak nekik, elég érdekesek.
- Ezt hogy érted?
- A meszkalin és a Dieffenbachia is egy növény, viszont a gyomortartalomban nem találtunk semmi hasonlót, valószínűleg kinyerték belőlük a mérget és úgy adták be.
- Az lehetséges?
- Persze! Csak egy kisebb labor és egy kevés kémiai és biológiai ismeret kell hozzá.
- Rendben, köszi.
Parker felkapta Andy asztaláról az aktákat és elindult fel, az irodájába. Sam alig tudta követni, szinte rohannia kellett, hogy lépést tartson vele.
- Eszedbe jutott valami?- kérdezte Parkert.
- Még nem. De eddig még semmit nem tudtunk az ügyről, most viszont halomnyi fejleményünk is van. Újra átnézünk mindent, csoportosítjuk az iratokat, átolvassuk őket, és a végén rá kell jönnünk valamire!
Így is tettek. Az összes eddigi aktát előszedték, hozzáfűzték a laboreredményeket és egyesével átnézték és átbeszélték őket, hátha eszükbe jut valami, amit eddig nem vettek észre.
- Szóval Louvet...- mondta Sam.
- Klonazepámot adtak be neki, majd fejbelőtte magát. Vagy legalábbis úgy tűnik.
- Valószínűleg az lőtte le, aki beadta neki a szert.
- De a szobájában semmi nyoma nem volt annak, hogy valaki más is járt volna bent.
Ekkor ugrott be valami Parkernek.
- Pontosabban a szoba tele volt nyomokkal! Az összes áldozattal egy hotelszobában végeztek, ami tele van ujjlenyomatokkal, lábnyomokkal, hajszálakkal, hiába takarítják ki őket, ezek ott maradnak. Így már nem is kell annyira óvatosnak lennie, elég, ha a holttest körül nem hagy nyomot.
- Ez igaz... De Ortizt nem a hotelszobájában találtuk meg.
- Szerencsénkre. Ha őt is ott találjuk meg, a gyilkosunk elintézi, hogy öngyilkosságnak látszódjon és még fele ennyit se tudnánk, mint most.
- Fel akarta akasztani!- jutott eszébe Samnek.- Egyértelmű, olyan szert adott be neki, amitől fullad, legyengül, így simán felhúzhatta volna, megfullad, és azt hisszük, hogy felkötötte magát!
- Pontosan!
Parker csak most vette észre, hogy mosolyog, szinte boldog volt. Ez hatalmas áttörés volt a nyomozásban.
- A gyilkosunk hibázott. Hagyta elmenni Ortizt. Most már ő sincs biztonságban, és ezt tudja.
- Wanggal nem fog sokáig bajlódni, minél hamarabb túl akar esni rajta, hogy ne bukjon le.
- Így van! Az első nap, ahogy Wang beteszi a lábát a városba, neki annyi. Nekünk kell a gyorsabbnak lennünk!
- Folyamatosan figyeljük Wangot, nem lesz gond!
Parker megkönnyebbülve érezte magát.
Most végre sikerülnie kell- gondolta magában.
Ennyire közel még nem jártak ahhoz, hogy elkapják a gyanúsítottat. Ez volt az utolsó esélyük, és ezt ők is tudták, ha Wang meghal, mindkettőjüknek annyi.