Ha sikerült megemészteni az előző kis részletet, akkor itt a következő. Ez a harmadik elkészült regényem első fejezete. A véleményeket továbbra is szívesen veszem! :) Akkor lássuk:

Fáradtan esett be az ajtón, mint minden nap. Alig várta, hogy hazaérjen, leüljön a kanapéra, és addig nézze kedvenc sorozatát, amíg el nem alszik. Ledobta magáról a kabátját, a pulóvert, a nadrágot, majd miután magához vett egy üveg sört, végigfeküdt a nappali kanapéján és bekapcsolta a tévét. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, egészen addig, amíg meg nem hallotta az ajtó nyílását.
- Te meg mit csinálsz?- kérdezte tőle Julie, ahogy belépett a lakásba.
- Csak kicsit kiengedem a gőzt...- válaszolta Jo.
- Ugye tudod, hogy holnap vizsga? Véletlenül sem akarlak megzavarni, de nem ez a legjobb időpont a sörözésre!
- Tudom!- nyüszítette a lány, majd kikapcsolta a tévét és letette maga mellé az üveget- Csak elfáradtam! Ma is őrültek háza volt, a főnököm üvöltözött velem, mert állítólag elrontottam a sütőt, pedig nem is én voltam!
Julie letette a szatyrokat a kezéből, majd leült Jo mellé.
- Megmondtad neki, hogy nem te voltál?
- Persze, de nem érdekelte!- puffogta Jo- Annyira elegem van már belőle!
- Miért nem hagyod ott?
- Tudod, hogy kell a pénz! Ha nincs ez a meló, akkor miből fizetem a lakbért meg a kaját?
- Adnék kölcsön!
- Ugyan, tudod, hogy nem fogadnám el! Én csak...
Jo nagyot sóhajtott, majd felállt a kanapéról és elindult a szobája felé, hogy belevesse magát a Nagy Gatsby-be.
-Csinálok vacsit!- szólt utána Julie, de Jo csak egy laza legyintéssel jelezte, hogy köszöni.
Az asztalán halmokban álltak a könyvek, papírok, a laptopját alig tudta anélkül kihúzni, hogy az egész le ne boruljon. Megnézte az e-mailjeit, írt a családjának, mindent megtett, hogy ne kelljen tanulnia, de legbelül tudta, hogy rá kell magát szánnia. Ha nem sikerülnek a vizsgái, akkor búcsút mondhat az ösztöndíjnak, de annyira elfáradt a munkában, hogy még a puszta ébren maradáshoz is hatalmas energiabefektetésre volt szüksége. Végül rászánta magát, összefogta vörösesbarna haját, felmarkolta a könyvet és leült az ágyára. Imádott olvasni, talán ez volt számára az egyetlen kiút ebből a világból. Ebből az unalmas, kínokkal és szenvedéssel teli világból. A könyvekben otthonra talált, a szereplők voltak a családja, a barátai, a helyszíneket olyan tisztán képzelte maga elé, mintha csak odautazott volna. És a cselekmény...bármi megtörténhetett, és általában meg is történt. Ezért imádta annyira a könyveket. Bár a szemei kezdtek lecsukódni, erőt vett magán és végigolvasta a maradék 23 oldalt, majd eldőlt az ágyon, maga mellé fektette a könyvet és hosszú percekig csak bámulta a borítót. Nem ez volt az első alkalom, hogy kiolvasta, csak fel kellett elevenítenie a cselekményt. Felkapta a fejét, ahogy lassan, nyikorogva kinyílt az ajtaja. Julie dugta be a fejét a résen.
- Kész a vacsi!- mosolygott rá a lány, majd be is húzta az ajtót.
Jo egyáltalán nem volt éhes, miután 6 órán keresztül krumplit sütött, megállás nélkül, de nem akarta megbántani a legjobb barátnőjét, így nagyot sóhajtott, vetett egy utolsó pillantást a könyvére, és elindult a konyha felé.

- Reed!- kiáltotta a manager, miközben Jo éppen egy újabb adag sültkrumplit emelt ki a forró olajból.
- Már is megyek!- szólt vissza a lány.
Óvatosan szórta a tálba a még sercegő krumplirudakat, majd kezét megtörölve indult a főnök irodája felé. Fizetés nap volt, biztosan a csekk kiosztása miatt hívta. Jo belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.
- Gyors leszek.- szólalt meg a manager, miközben fel sem pillantott az iratai közül- Sajnos nincs elég hely a konyhán, így nem tudunk tovább alkalmazni. A személyzetin átveheted a papírjaidat, a fizetéseddel együtt.
Jo hirtelen moccanni sem mert. Most akkor ki van rúgva? Vagy mégis mi történt? És egyáltalán miért?
- Uram, én...- nyögte.
- Reed, nincs időm erre, elmondtam mindent, most pedig távozhat!
A férfi olyan közömbösen beszélt hozzá, hogy azt se tudta, mit csináljon. Szüksége volt a munkára, de láthatóan nem lehett meggyőzni a főnökét, hogy maradhasson. A fejét leszegve fordult meg, majd lépett ki az irodából. Nem is ment vissza a konyhába, egyenesen a személyzeti irodába ment, ahol hasonló közömbösséggel tolták elé a felmondási papírokat. Természetesen közös megegyezéssel. Nem tudta, mihez fog ezek után kezdeni, szinte sokkot kapott, így gyorsan aláírta a papírokat, hogy minél hamarabb kijöhessen az étteremből. Úgy érezte, megfullad, ha továbbra is bent marad, vagy legalábbis elsírja magát, amit meg végképp nem akart.
Ahogy kiért a személyzeti bejárat elé, a legközelebbi kukához futott. Még épp időben ért oda, az ebédje ugyanis nem maradt tovább a gyomrában. Ha így megy be vizsgázni, annak tuti, hogy nem lesz jó vége...

Megállt a hatalmas könyvespolca előtt és végigfutott az összes gerincen, hátha talál valamit, ami feldobja, de rá kellett jönnie, hogy egy vidám könyve sincs. Egyikben sincs happy end, sőt. Szüksége volt a boldogságra, arra, hogy úgy érezze, van miért folytatni, de a sok dráma és tragédia most nem segített. Megakadt a szeme a Mary Poppins-on. Talán ez volt az egyetlen könyv a polcain, ami nem halállal vagy gyilkossággal, vagy életfogytig tartó szenvedéssel végződött. Leemelte a könyvet, leült az ágyára és belemerült az olvasásba. Ő is vágyott egy saját Mary Poppins-ra, aki hirtelen ott terem és megoldja minden problémáját, de ez elég valószínűtlennek tűnt.
- Jobban vagy?- lépett be a szobába Julie.
- Persze!- bólogatott Jo, nem túl meggyőzően.
- O, ó, Mary Poppinst olvasol, akkor nagy a baj!
Közelebb lépett Jo-hoz és leült mellé az ágyra.
- Csak nem értem, hogy miért küldtek el! És miért pont engem? Annyi kezdő volt, akik azt se tudják, mit csinálnak, én már gyakorlott voltam!
- Az a Mitchell egy seggfej!
- Michael.- javította ki Jo.- De most miből fogom fizetni a lakbért? Így is lógok neked már másfél havival!
- Ne foglalkozz vele, találunk neked új melót, és minden rendbe jön! Ennek így kellett lennie! Gondolj bele, ha ott maradsz, csak még jobban kikészülsz és megutálod azt a helyet! Te nem voltál oda való! Ez egy lehetőség, hogy valami olyat találj, ami boldoggá tesz! Vagy legalábbis nem akarod tőle magad használt olajba fojtani!
Jonak be kellett ismernie, hogy Julienak igaza van. Nem azért tanult ilyen keményen, hogy egész nap hamburgert meg sültkrumplit süssön, de egyelőre mindegy volt, mit csinál, a legfontosabb az volt, hogy tudjon tanulni, és ki tudja fizetni a tanulmányait. Persze nem vállalt volna el akármit, de ahhoz képest nem volt olyan rossz, pár évfolyamtársa sokkal rosszabbul járt. És ott volt persze Julie, aki egy irodaház recepcióján dolgozott, ahol rendesen megfizették, jól bántak vele, sőt, még jattot is kapott, ha valami plusz munkát kellett elintéznie. És a főnöke imádta. Még szép, hogy imádta.
- Szerinted mit kéne csinálnom?- kérdezte Jo.
Julie elvigyorodott, mint aki pont erre a kérdésre várt, majd előkapta az addig mellette lapuló hobbimagazint.
- Te mióta olvasol ilyeneket?- húzta fel Jo a szemöldökét.
- Elhatároztam, hogy idén Karácsonyra saját készítésű ajándékokat adok. Hirtelen jó ötletnek tűnt, de azt hiszem, maradnak az ajándékutalványok. A lényeg az, hogy a végén van egy csomó álláshirdetés. Nem is gondoltam volna, hogy egy kézimunka magazinban ennyi munkát hirdetnek! Mármint, érted...- nevette el magát.
Jo is hirtelen jobb kedvre derült.
- Nem hiszem, hogy ebben találnék olyat, ami passzolna hozzám.- vonta meg a vállát.
- Van egy csomó bolti eladó, babysitter, meg mindenféle meló! Csak próbáld meg, jelentkezz pár helyre, aztán meglátod!
Tudta, hogy Julie csak segíteni akar neki, de nem tudta elképzelni, hogy egy hobbimagazinban találjon magának munkát.
- Egy próbát végülis megér.- vonta meg a vállát.

- Oké, mit szólsz ehhez?- mutatott Julie az egyik hirdetésre.
Jo közelebb hajolt, hogy elolvassa, melyik az.
- Ez a méteráru boltos, ott voltam tegnap!- sóhajtotta, majd újra hátra dőlt a kanapén.
- Ó, tényleg...
- Talán neten kéne keresnem, vagy...
- Hé, ezt eddig nem is láttam!
Julie felkapta az újságot a kisasztalról, majd Jo felé fordult és olvasni kezdte.
- Bejárónőt keresek napi 3-4 órára. Feladatok: bevásárlás, főzés, takarítás, a lakás rendben tartása. Bérezés: 15 dollár/ óra. Elvárások: Hasonló területen szerzett tapasztalat, megbízhatóság, pontosság, legalább 50. betöltött év.
Jo felkapta a fejét.
- Szóval 50-nek nézek ki?
- Dehogyis! De tudod, hogy ezek csak irányelvek, ha szimpatikus vagy, úgyis felvesznek!
- Ez hülyeség, nem fogok olyan munkára jelentkezni, amire nyíltan kimondják, hogy 50 év felettieket vesznek fel!
- De egyébként passzolna hozzád! Csomót babysitterkedtél, takarítottál, főztél, van tapasztalatod! Nem kéne 6-8 órákat robotolnod, és jobban is fizet, mint a hamburgeres!
- Nem tudom...- sóhajtotta Jo.
- Nem akarlak elkeseríteni, de három napja csak főtt tésztán élsz. Ha így folytatod, nem lesz energiád a vizsgáidra és ha nem sikerülnek, akkor búcsút mondhatsz a diplomádnak. Vagy fogadd el a pénzemet, vagy jelentkezz erre a hirdetésre!
Jo a száját húzva nézett Julie-ra. Igen, ez volt az utolsó esélye. Már a neten is keresgélt az ajánlatok között, jelentkezett is jópárra, de sehova nem hívták be interjúra, sok helyről még csak vissza se jeleztek. Rámenősebbnek kellett lennie. Ezt a melót simán tudná csinálni a suli mellett, jól is fizet, és inkább főzne és takarítana, mint hogy újságot hordjon ki, fele ennyi pénzért.A hirdetést bámulta hosszú percekig, alatta pedig a címet. Ez volt az utolsó esélye, meg kellett szereznie ezt az állást.

Az utcán sétálva még egyszer eljátszotta magában, hogy mit fog mondani. Kedves lesz, de határozott. Meg van a kellő tapasztalata, talpraesett, segítőkész, ő a tökéletes a munkára. Legalább is szerette volna ezt gondolni.
Számolta a házakat az úton felfelé. Inkább elterelte a figyelmét arról, hogy esetleg minden nap meg kell majd ezt az emelkedőt másznia. Imádta San Franciscot, de ezek az utcák kikészítették.
A számolással elért végre a 35-ös számhoz. Megállt egy fehér ház előtt, elővette a zsebéből a kitépett hirdetést és leellenőrizte, hogy jó helyen jár-e. A ház gyanúsan üresnek tűnt. A függönyök be voltak húzva, a kertben térdig álltak a falevelek, mintha évek óta nem gondozták volna. Talán rossz helyen jár, talán rosszul adták fel a hirdetést. Közelebb lépett, hogy be tudjon kukucskálni, de nem látott semmit. Lassan felsétált a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. Nem gondolkozott sokat, rögtön felemelte a kezét és kopogott, mielőtt még meggondolja magát. Amíg várt, még egyszer körbenézett. Ha a lakás belülről is ilyen mocskos, akkor lesz vele munkája...Összerezzent a hangra, ahogy a zár elfordult az ajtóban, majd résnyire nyílt.
- Ki az?- szólt ki egy férfi hang.
- Ő...én...az álláshirdetés miatt jöttem. Amit az újságban adott fel.
Pár pillanatra néma csönd támadt, majd az ajtó szélesebbre nyílt. Egy magas, 40-es férfi állt Jo előtt, enyhén borostásan. Elég ijesztően nézett ki.
- Hogy hívják?- kérdezte a férfi.
- Jo...- válaszolta- Jo Reed.
A lány a kezét nyújtotta, de a férfi nem nézett rá, kerülte a tekintetét, csak a padlót bámulta. Talán szégyellős, nem szereti a társaságot.
- James Cooper. Jöjjön be.
Jo leengedte a kezét, majd beljebb lépett, ahogy a férfi kitárta neki az ajtót. A lakásban is legalább akkora volt a kupi, mint a kertben, ha nem nagyobb, bár a sötétben nem sokat lehetett belőle látni. Jo megállt az ajtó mellett, megvárta, amíg a férfi becsukja mögötte az ajtót. Enyhén szólva kellemetlenül érezte magát a társaságában. Mintha feszült lenne, mintha bántaná valami. Biztosan bántotta valami, hiszen a lakása nem éppen azt tükrözte, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott emberrel van dolga.
- Ez a lakás.- mondta röviden James, majd a nappali felé mutatott- Nappali, konyha, hátul a hálók és a fürdő. Azt hiszem, szükség van egy nagytakarításra, aztán meg a napi portörlésre, virágöntözésre.
Jo végignézett a virágokon. Úgy néztek ki, mint amik már vagy 5 éve nem kaptak vizet.
- Mint az a hirdetésben is volt: bevásárlás, főzés, takarítás, semmi másra nincs szükségem. Heti szinten fizetek, ha egy nap nem tud jönni, akkor keresek mást. Velem nem kell foglalkoznia, csak a munkával. Idejön, megcsinálja amit kell, aztán elmegy.
Hú, ez aztán a visszahúzódó férfi. Jo alig hitt a fülének. Hozzá se kell szólnia? Bár eléggé antiszociálisnak tűnt, azóta egy pillanatra sem nézett a lányra, hogy betette a lábát. A férfi megfordult, a nappali felé indult, de az első lépésnél nekiment a konyhapultnak. Kibillent az egyensúlyából, de Jo hirtelen mellé ugrott, hogy megmentse a poharat, amit lelökött, valamint megfogja a karját, mielőtt még elesik. Pár pillanatig mozdulatlanul álltak, majd a férfi lassan kiegyenesedett, Jo pedig megállt előtte és egyenesen a szemébe nézett, kezeit még mindig a karjain pihentetve. Kellett néhány másodperc, mire rájött, a férfi eddig sem a padlót bámulta, nem is a tekintetét kerülte, nem nézett semmit, csak bámult maga elé, a semmibe.
- Ó...- csúszott ki a száján.
- Mi az?- kérdezte James.
- Semmi!
Elengedte a férfit és félre állt, hogy utat adjon neki. Ez mindent megmagyarázott, ezért nem tudta rendben tartani a kertet és a házat.
- Nem kell sajnálkoznia!- förmedt rá James.
- Én nem is! Csak nem tudtam...sajnálom! Mármint nem sajnálom, csak... Mindegy.
Úgy érezte, egyre rosszabb a helyzete, minél többet magyarázkodik.
- Szóval a munka. Ha akarja, már holnap kezdhetek.
- Az első héten többet kell dolgoznia, hogy a nagytakarítást megcsinálja.
- Ó, az nem biztos, hogy menni fog, van még pár vizsgám és...
James a homlokát ráncolva fordult a lány felé.
- Vizsgák? Hány éves?
Na, ezt jól elcseszte.
- 22.- vallotta be Jo.- Végzős vagyok a Berkeley-n.
- 22? Megírtam a hirdetésben, hogy 50 felettieket keresek!
Láthatóan felidegesítette magát, el is fordult a lánytól és lassan lépkedve indult a ház hátsó része felé.
- Menjen haza!- mordult rá Jo-ra.
- Kérem, nekem kell ez a munka! Különben is, mikor adta már fel azt a hirdetést? Nekem úgy tűnik, nem tolonganak az állásért! Magának szüksége van segítségre, nekem meg a pénzre, miért ne...
- Mert én azt mondtam! Nincs magára szükségem! Most pedig hagyjon békén és menjen el!
Olyan indulatosan csapta be maga után az ajtót, hogy Jo megijedt tőle. Nem hagyhatta ennyiben a dolgot. Csak azért nem akarja felvenni, mert fiatal, de ha nem tudja meg, akkor már holnaptól dolgozhatna is!
Még egyszer körbenézett a lakásban. A por vastagon állt mindenen, a holmik fele a földön feküdt, némelyik összetörve, valószínűleg az olyan balesetek miatt, aminek ő is szemtanúja volt. A konyhában hegyekben állt a mosatlan, a szag csak úgy áradt belőle. Ő rendbe tudná hozni a lakást, ráadásul szívesen csinálná, ez tényleg tökéletes munka lenne a suli mellett.
Elindult az ajtó felé, ám megtorpant, amikor a pultra pillantott. Egy kulcs hevert rajta, egy új kulcs, most másolhatták. Valószínűleg ezt akarta neki odaadni, mielőtt még lebukott volna. A lehetőség tálcán kínálta magát. Nem fogja hagyni, hogy egy ostoba kifogás miatt ne kapja meg a munkát. Hirtelen felmarkolta a kulcsot és sietve kilépett a házból.

- Lássuk, hogy jól értem-e...- ráncolta a homlokát Julie- Nem kaptad meg a melót, de elhoztad a kulcsot? Mégis mire volt ez jó?
- Csak azért nem kaptam meg a munkát, mert 22 éves vagyok! De látnod kellett volna azt a házat! Ha valaki nem tesz ott rendet, akkor azt a férfit megeszi a penész! Szó szerint! Ráadásul ez az újság már vagy 2 hónapos és azóta nem talált senkit! Odamegyek és bebizonyítom, hogy vagyok olyan jó, mint egy 50 éves!
- Figyelj, szerintem csak hagyd békén! Így is van elég gondja, ha vak!
- Pont ezaz! Nem tud semmit megcsinálni magától! Be fogja látni, hogy szüksége van rám! Bebizonyítom neki!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne! És ha veszélyes? Azt mondtad, hogy elég nagydarab, nem tartom biztonságosnak, hogy odamenj!
- Nem nagydarab! Csak magas. Nem úgy tűnt, mint akinek sok energiája lenne. Nem is csodálom, abban a konyhában tuti, hogy nem tegnap főztek utoljára.
- Én akkor sem mennék oda vissza! És neked sem ajánlom!
- Tegnap még azt mondtad, hogy el kell vállalnom a munkát!
- Mert akkor még nem tudtam, miről van szó!
Kopogtak. Jo szinte biztos volt benne, hogy Julie-ért jött valami pasi.
- Ígérd meg, hogy nem mész oda vissza!- fordult Julie Jo felé.
- Átgondolom, amit mondtál.
- Én nem ezt mondtam!
- Julie, menj csak, minden rendben lesz!
Még egyszer kopogtak. Vonakodva ugyan, de Julie felpattant a kanapéról, hogy ajtót nyisson. Craig lépett be rajta.
- Hello, Jo!- köszönt.
- Szia Craig! Hova mentek?
- Csak ide a sarki pubba. Nem jössz? Elég sokan leszünk, ráadásul elég rossz a pasi-csaj arány.
- Nem lehet, tanulnom kell. De köszi a meghívást.
- De holnap csak délután lesznek óráid!- szólt közbe Julie.
- Tudom, de még sokat kell olvasnom és ki is akarom pihenni magam! Az meg nem fog menni, ha ma besörözök.
- Kár.- vonta meg a vállát Craig- Pedig Mike nagyon várja, hogy te is gyere.
Erre már Jo is felkapta a fejét.
- Mike?
- Igen. Mondtam, hogy feljövök Julie-ért és megkért, hogy beszéljelek rá téged is.
Julie próbálta visszatartani a vigyorgást, de nehezen ment neki. Jo-nak régóta tetszett Mike, de nem mert soha közeledni felé. Nem vághatta rá hirtelen, hogy megy, az enyhén szólva is gyanús lett volna.
- Na, gyere, iszunk egyet, aztán jöhetsz haza, ha nem érzed jól magad!
Jo kérette még kicsit magát, majd végül bólogatni kezdett.
- Azt hiszem, egy sör belefér...

Tényleg sokan összegyűltek a bárban, pedig még csak kedd volt. Julie és Craig rögtön helyet csináltak Jo-nak Mike mellé, aki hatalmas mosollyal köszöntötte a lányt. Craig hozott mindegyiküknek egy sört, miközben a szokásos társalgás folyt vizsgákról, tárgyakról, szakokról, és hogy ki hova fog menni diploma után.
- És te mit vettél fel minornak?- kérdezte Mike Jo-tól.
- Kreatív írást.
- Az jól hangik. Szóval író akarsz lenni?
- Majd meglátjuk, egyelőre legyen meg a diploma.
- Biztosan sikerülni fog!
Jo szörnyen zavarba jött a fiú közeledésétől. Eddig nem is foglalkozott vele, alig beszéltek pár szót, most meg hirtelen érdeklődni kezdett iránta. Nehéz volt leplezni az izgatottságát, így elég sokszor menekült a pohara mögé, aminek az lett a következménye, hogy elég hamar elfogyott pár korsóval. Mire Jo az órájára nézett, már 11 óra volt.
- Azt hiszem, én megyek, reggel korán kell kelnem tanulni.- állt fel az asztaltól.
- Ha gondolod, hazakísérlek!- pattant fel Mike is.
- Köszi, de itt lakom nem messze!
- Én is nyugodtabb lennék, ha nem egyedül mennél!- fordult felé Julie.
- Látod? Mindenki jobban járna!-mosolygott rá Mike.
Jo elég nehezen állt a lábán, így be kellett ismernie, hogy szüksége lesz valakire, aki hazakíséri és segít kinyitni a bejárati ajtót, mert nem biztos, hogy beletalál a kulcslyukba.
- Oké, köszi.- bólintott Mike-ra, majd felkapta a pulcsiját és elindult ki a bárból.
Ahogy kiértek, a fiú átkarolta és közelebb húzta magához. Jo a felhők között járt, el sem hitte, hogy ez tényleg megtörténik. Már vagy egy éve szerelmes volt belé, és most végre ő is észrevette, ráadásul teljesen magától.
- Lesz holnap vizsgád?- kérdezte a srác.
- Nem, csak sokat kell tanulnom! Reggel korán kelek, hogy a délutáni óráimra felkészüljek.
- Az igen! Mindig is csodáltam az okos lányokat! És te még ráadásul gyönyörű is vagy!
Jo próbálta visszafogni magát, nem akart túl izgatottnak tűnni.
- Köszi.- válaszolta egyszerűen.
- Nekem sosincs türelmem a tanuláshoz vagy az olvasáshoz.- folytatta Mike- Talán jobban menne, ha valakivel együtt tudnék készülni a vizsgákra.
Ezzel most komolyan azt akarta mondani, hogy...
- Ha szeretnéd, én segítek!- bólogatott Jo.
- Az szuper lenne!
Miután beléptek a bejárati ajtón, egyenesen felsétáltak a lépcsőn, a lányok ajtaja elé, ahol Jo megfordult, és egyenesen a fiú szemébe nézett.
- Köszönöm, hogy hazakísértél.
- Én köszönöm, hogy megengedted, hogy hazakísérjelek!
Mike lassan közelebb lépett a lányhoz, majd jobb kezét felemelve végigsimított az arcán, miközben tartotta a szemkontaktust. Jo szíve egyre hevesebben vert.
- Gyönyörű voltál ma este!- suttogta Mike- Alig tudtam levenni rólad a szemem!
Egy pillanat műve volt az egész, de Jo számára kész örökkévalóság volt, amíg a fiú lehajolt hozzá és gyengéden megcsókolta. Rég érezte magát ennyire boldognak. Nem akarta abbahagyni, de közben fél kézzel kinyitotta a bejárati ajtót, hogy be tudjanak menni. Még mindig nem hitte el, hogy ez megtörténik.

- Jó reggelt!- lépett ki Jo a nappaliba.
Közelebb lépett a konyhapulthoz és elvett egy bögrekávét.
- És...egyedül?
Erre már elmosolyodott.
- Mike hazament éjjel. Tudta, hogy korán kell kelnem és nem akart zavarni, inkább hazament.
- Ó, de aranyos!- vigyorgott bárgyún Julie.- És mikor találkoztok legközelebb?
- Még nem beszéltük meg, majd hív! Együtt készülünk a vizsgákra.
- Nem lesz abból sok tanulás!- kacsintott rá Julie, majd felkapta a bögréjét és kiitta belőle az összes kávét.- Most rohanok, de este megbeszéljük még ezt a Mike ügyet!
Johoz lépett, adott az arcára egy puszit, majd felkapta a táskáját és ő is kiviharzott az ajtón. Jo tudta, hogy tanulnia kéne, így elindult vissza a szobájába. Ahogy belépett az ajtón, a tekintete megakadt az asztalán fekvő kulcson. Talán Julienak igaza volt és nem kéne a közelébe mennie, de tegnap elitta az utolsó dollárjait is, csak a hitelkeretére támaszkodhatott. Egy próbát még talán megér.

Ahogy megállt az ajtó előtt, vett egy mély levegőt, majd előhúzta a zsebéből a kulcsot. Lehet, hogy nem is jó bele, de lehet, hogy mégis. Lassan becsúsztatta a zárba és óvatosan elforgatta, hogy kinyissa az ajtót. Ahogy lenyomta a kilincset, már ki is nyílt a bejárati ajtó. Jo szíve egyre hevesebben vert, és most nem csak azért, mert fel kellett másznia azon a hosszú emelkedőn. Ideges volt, de reménykedett, hogy a férfi nem tart otthon puskát, és pláne nem használja a betolakodók ellen. Jól kitárta az ajtót, hogy a szatyrokkal beférjen rajta.
- Ki az?- szólt ki az egyik hátsó szobából a férfi.
- Én vagyok, Jo Reed!- kiáltotta vissza, majd a lábával belökte maga után az ajtót.
A szatyrokat szépen egymás mellé állította, mire James kiért a szobából.
- Nem megmondtam, hogy nincs rád szükségem?- mordult rá.
- Tudja, az elég csúnya diszkrimináció, ha azért nem kapok meg egy munkát, mert nem vagyok elég öreg hozzá! Be is perelhetném!
- Én pedig hívhatnám a zsarukat, mivel betörtél a házamba!
- Nem törtem be, van kulcsom!
- Amit elloptál!
Jo nem akart tovább veszekedni, neki kellett látni a munkának, ha időben végezni akart. Mély levegőt vett, becsukta az ajtót, majd a konyhába lépett.
- Mivel nem adott bevásárlólistát, ezért hoztam pár alapvető élelmiszert, ami eláll hűtés nélkül is. Nem tennék semmit a hűtőbe, mielőtt ki nem takarítom. Plusz úgy láttam, ez a helység nem épp alkalmas ételkészítésre, ezért otthon főztem. Paradicsomos tésztát, nem tudtam, hogy eszik-e húst, vagy nem, így...
Hirtelen csak a zajra lett figyelmes, ahogy a férfi becsapja maga mögött a hálószoba ajtaját. Jo csak megvonta a vállát, majd felkötötte a haját, hogy ne zavarja a munkában. Legelső lépésként az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt, hogy lássa is, amit csinál, majd elővett egy hatalmas szemeteszsákot és elkezdte összeszedni a szemetet és az összetört dolgokat a földről. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy hogyan lehet az, hogy a férfi még mindig lever dolgokat? Nemrég költözhetett ide? Vagy valaki átpakolta a lakást? Vagy csak nem érdekli, hogy mi törik össze? Talán az utolsót találta a legvalószínűbbnek. Nem úgy tűnt, mint akit bármi is érdekel. Nem hagyta el magát teljesen, tiszta volt, érezni lehetett rajta, hogy mossa a ruháit, fürdik, másrészről viszont tipikusan az az ember volt, akit semmi nem érdekel, és neki jó is így.
Jo a földön talált vázadarabokat, üvegszilánkokat, amik valószínűleg régen poharak voltak, ezen kívül tányérdarabokat, néha még ételmaradékot is. El sem tudta képzelni, hogy egy ember hogy élhet így, de végül is örült neki, így legalább volt munkája. Az első nap csak a nagyját akarta eltakarítani, hogy ne lépjen bele semmibe, amikor majd nekilát a rendes takarításnak és rendrakásnak. A helyzet nem tűnt kilátástalannak, a szoba egyes részei egész rendben voltak, valószínűleg arra nem is járt egy ideje. A konyhában viszont olyan szagok terjengtek, mintha valahol egy mosómedve hullája lenne eldugva. Nem bírta sokáig elviselni, így kinyitotta az ablakokat. A novemberi napsütés nem túl erős, de ínséges időkben az is megteszi.
Mire a konyhából minden életveszélyes tárgyat kidobott, egész jól kirajzolódtak a bútorok és a csempe. Nem gondolta volna, hogy ilyen jól fog haladni a munkával, de nem akart nagyon sietni, hiszen órabérben dolgozott. Bár egyelőre nem alkalmazták, de reménykedett, hogy James beismeri, hogy szüksége van a munkájára és felveszi. Ha meg nem, akkor jótékonykodott kicsit. Már ettől is jobban érezte magát. Az első találkozásuk óta nem tudta kiverni a fejéből a férfi viselkedését. Nagyon maga alatt lehet, hogy ha így képes élni. Ha csak egy kicsit is tud neki segíteni, akkor már megérte ezt az egészet végigcsinálni.
Mire indulnia kellett, végzett az életveszélyes szemét eltakarításával, kidobta a megromlott ételeket, és eltakarított mindent a földről, ami akadályozhatja a férfit a mozgásban, azonban indulnia kellett, ha be akart érni az órára. A tésztát, amit főzött a konyhapultra tette, majd kivett a táskájából egy darab papírt, hogy felírja, mit vett, de az utolsó pillanatban leesett neki, hogy tök fölösleges, így visszatette a cetlit, összeszedte a cuccait, majd szó nélkül kilépett a házból, hogy beérjen az előadásra.

Julie szerencsére foglalt neki helyet, hogy le tudjon ülni mellé. Épphogy beért, mielőtt még a professzor elkezdte az órát.
- Te meg hol voltál?- kérdezte Julie suttogva.
- Volt egy kis dolgom.
- Mike-kal találkoztál?
- Nem, nem vele!- rázta a fejét Jo.
Julie-nak persze rögtön leesett, hogy miről van szó.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy megint elmentél hozzá?
- Nem volt semmi gáz!- védekezett Jo- Minden rendben volt, bementem, elvégeztem a munkámat, aztán eljöttem!
- Szóval végül felvett?
- Nem mondanám...- húzta a száját- Mondjuk úgy, hogy nem dobott ki a házból. Nem is láttam, bent volt végig a szobájában.
- Mit csinált?
- Fogalmam sincs! De nem is érdekel. Legalább nem zavart és tudtam végezni a dolgomat.
- Hát, te tudod...
Igen, ő tudta, és jobban is érezte magát tőle.
- Hello!
A hang irányába fordult és meglátta, hogy Mike épp mellé ül le.
- Szia!- mosolygott rá vissza Jo.
- Arra gondoltam, hétvégén összeülhetnénk nálad. Viszek sört, meg valami kaját.
- Jó ötlet!
Jo pulzusa még így is az egekben járt, hogy csak beszélgettek, de a szemét le sem tudta venni a fiú ajkairól. Újra és újra eszébe jutott az előző éjszaka.
- Nagyszerű! Akkor majd felhívlak a részletekkel!
Azzal fel is állt mellőle és kisétált a teremből.
- Nem hétfőn lesz vizsga a 20. század első feléből?- kérdezte Julie.
- Ó, de igen. Most, ahogy így mondod. Mindegy, majd megmondom Mike-nak, hogy tanuljunk.
- Persze, mert most csak a tanuláson jár az agyad!- bökte oldalba Julie Jo-t, aki próbálta visszafojtani a kuncogását.- És mi lesz hálaadáskor? Hazautazol?
- Nem hiszem, nem igazán van pénzem. Ráadásul ha dolgoznom kell, akkor...
- Jajj, hagyd már ezt a munkát és keress valami normálisat!
Jo érezte, hogy ennek a vitának sose lesz vége.
- Rendben, keresek valami mást. De amíg nem találok, addig csinálom ezt!
- Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a melóhoz? A pasi miatt?
Jo felnevetett, talán hangosabban a kelleténél, többen rosszallóan pillantottak rá.
- Dehogyis!- suttogta tovább Julienak.
Bár nem tartotta csúnyának, nem volt az esete. Mindig is a sötét hajú és szemű férfiak vonzották, mint amilyen Mike is, de James haja kimondottan világos barna volt, a szeme pedig kék.
- Az a pasi van vagy 40 éves, ha nem több!- folytatta- Csak...talán megsajnáltam. Ott van egyedül abban a házban, jó érzés segíteni neki.
- Azok után, ahogy beszélt veled?
- Nem érdekel, hogy hogy beszél velem. Igen, szörnyű egy természete van, de ha látnád azt a lakást, te is megtennéd ezt a helyemben.
- Hát, ha ennyire akarod, csináld. De ha bármi ház van, ígérd meg, hogy hívsz!
Jo Julie kezére tette az övét és a barátnőjére mosolygott.
- Ígérem.

Ahogy belépett a házba, a függönyöket megint behúzva találta, így első lépésként elhúzta őket és kinyitotta az ablakokat. Az előző napi szellőztetés jót tett a háznak, ha minden nap csak pár órára nyitva vannak az ablakok, pár nap alatt egész tűrhetővé tudja varázsolni a levegőt.
Kissé összerezzent, ahogy meghallotta a hálószoba nyílását, de nem zavartatta magát, folytatta a munkát. A konyhába sétált, hogy összeszedje a még használható tányérokat és evőeszközöket, amiket félretett addig, amíg ki nem takarítja a konyhát.
- Már megint te?- kérdezte James, ahogy kibotorkált a nappaliba.
A falat támasztva járta a lakást, bár az ösvényből a padlón úgy tűnt, hogy csak a háló-fürdő-bejárati ajtó háromszöget használta.
- Napi 3-4 óráról volt szó, plusz a nagytakarítás. Még nem végeztem.- válaszolta a lány higgadtan.
- Annak kell napi 3-4 órát járnia, akit alkalmazok, de ha jól emlékszem, téged elküldtelek!
- Amíg nem jön valaki más, addig én leszek itt, be kell érnie velem. Ha a munkámban talál kifogást, azt megértem, de ha csak a korommal van problémája, akkor jobb, ha lenyeli a dolgot és elfogadja!
- Én nem fogadom el!
- Akkor mit fog csinálni? Kidob? Ahhoz el kell kapnia!
Jo abban a pillanatban érezte, ahogy kimondta, hogy ezt nem kellett volna. A férfi kiegyenesedett, élesen szívta be az orrán a levegőt, majd ismét hátat fordított a lánynak és visszament a szobájába, hangos ajtócsapódás közepette. Jo bocsánatot akart kérni, de nem akart utána menni ezek után. Hagyta, hadd nyugodjon le, bár tudta, hogy valószínűleg utána se fognak kellemesen elcseverészni.
Nem is várt tovább, nekilátott a konyhabútor kitakarításának. Elég hamar végzett a pulttal, majd kipakolt mindent a szekrényekből is, mindet kitörölte, elmosta az edényeket és tisztán tette őket vissza. A harmadik szekrény közben meghallotta, hogy csörög a mobilja. Nem akarta zavarni a férfit, így gyorsan előhalászta a zsebéből a telefont és rögtön fel is vette.
- Igen?- szólt bele.
- Jajj, végre, hogy elértelek!
Jo megismerte az anyja hangját. Eddig sikerült leráznia, hátha most is szerencséje lesz.
- Anyu, nem érek rá, dolgoznom kell!
- Hogy vetted akkor fel a telefont?
Nem halogathatta tovább a dolgot.
- Munkahelyet váltottam. De még csak most kezdtem, nem telefonálhatok közben!
- Munkahelyet váltottál? Miért nem mondtad? Mi történt?
- Minden elmesélek majd, ígérem!
- Rendben, majd Hálaadáskor elmeséled mi történt!
Már csak ez kellett neki.
- Nem tudok hazautazni Hálaadásra. Dolgoznom kell, nincs annyi pénzem, hogy kifizessem a repjegyet. Majd Karácsonykor találkozunk!
- Elfogyott a pénzed?
- Nem, minden rendben van, de annyi pénzem nincs, hogy utazgassak! De majd visszahívlak és megbeszéljük, most tényleg dolgoznom kell!
- De hívj vissza!
- Hívlak! Szia!
Gyorsan ki is nyomta a telefont, mielőtt még megint belekezd valamibe és zsebre vágta a mobilt. Mikor eljutott addig, hogy minden elpakoljon a konyhapultról, észrevette az üres ételhordót, amiben előző nap a tésztát hozta és elmosolyodott. Ezek szerint jól sikerült. Eltette a dobozt a táskájába, és elővett egy másikat, amiben sült csirkét hozott salátával, majd kitette ugyanoda, ahol a másikat is hagyta. Ha ezt is megeszi, akkor nem kell attól félnie, hogy vegetáriánus.

Az emelkedőt egyre könnyebben vette, szinte nem is lassított, bár lehet, hogy csak azért, mert mihamarabb túl akart rajta esni. Elővette a kulcsát és benyitott a házba, de csak lassan, hogy a férfi hallja, ha jön. Nem akarta megijeszteni, vagy meglepni, azt meg végképp nem akarta, hogy olyan helyzetben nyisson rá, ami mindkettőjüknek kínos lenne. A nappalit viszont ismét üresen találta, a háló ajtaját pedig csukva. Mit csinálhat ott bent egész nap?
Nem is gondolkozott ezen tovább, egyenesen az ablakokhoz lépett, hogy elhúzza a függönyöket és kiszellőztessen, majd a konyhába ment, hogy elpakoljon. Ekkor meglátta az ételhordót, ismét üresen. Jó érzés töltötte el, hogy a férfinek ízlik a főztje. A konyhával szinte teljesen végzett, amikor kopogtak. Meglepődött és egy kicsit meg is ijedt. Nem tudta, hogy mit csináljon, de mivel a háló ajtaja nem nyílt ki, így gondolta, hogy ez is az ő dolga. A bejárathoz lépett és kinyitotta az ajtót. 
- Hello! Mr. Cooper itthon van?- mosolygott rá egy szőke, sötét kosztümös nő.
- Öhm, hello. Igen, de éppen pihen. Segíthetek?
- Ön a bejárónő?
Hivatalosan nem alkalmazták, de tulajdonképpen ő volt.
- Igen.- bólintott Jo.
- Nagyszerű! Szóval sikerült találnia valakit. És mikor dolgozik? Mennyi időt tölt itt? Mit szokott csinálni?
Jo hirtelen zavarba jött, nem értette, hogy miért kell erről egy idegennek beszámolnia.
- Elnézést, de maga kicsoda?- kérdezett vissza.
- Ó, de faragatlan vagyok, a nevem Mrs. Hill, a szociális központból jöttem, én felügyelem Mr. Coopert.
Szociális felügyelet? Mégis minek?
- Szóval Miss...
- Reed. Jo Reed.
- Jo Reed...- motyogta Mrs. Hill, majd irogatni kezdett az egyik aktába.- Válaszolna kérem a kérdéseimre? Utána nem zavarok tovább, ígérem.
- A héten kezdtem. Napi 5-6 órát itt vagyok, elvégzem a házimunkát, ételt hozok, segítek Mr. Coopernek mindenben, amire csak szüksége van.
Hát ez elég félreérthető volt. Mrs. Hill is felkapta a fejét, aztán tovább írogatott.
- Nagyszerű, ennek igazán örülök! És hogy látja, milyen az állapota?
- Jó.- bólogatott Jo- Nagyon kedves ember, sokat beszélgetünk.
- Ennek nagyon örülök! Végre megnyugodhatok!
Jo ezzel ellentétben egyre idegesebb lett. Nem értette, mi folyik körülötte, de próbálta kihozni a helyzetből a legjobbat.
- Akkor én megyek is!- mosolygott Mrs. Hill- Lehet, hogy jövőhéten benézek, attól függ, hogy ráérek-e. További szép napot és jó munkát!
- Önnek is!
Jo becsukta az ajtót, majd visszalépett a konyhába. Még hogy megnyugodott. Nem úgy tűnt, mint aki egy pillanatig is aggódott volna miatta. Nem értette, miért kell hazudnia, azt a nőt egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van a férfival. Jo úgy felidegesítette ezen magát, hogy kellett egy pár mély levegő, mire megnyugodott. Ezek a hülye szociális munkások.
Inkább elterelte a figyelmét a munkával. A nappali nagyjából szemétmentes övezetnek számított, így elkezdett rendet tenni. A régi újságokat azonban kiválogatta és összegyűjtötte egy nagy zsákba, aztán megakadt a szeme az egyiken. Észre sem vette, de egy csomó irodalmi folyóiratot szedett össze, amiket még hasznosíthatna a tanulmányai során. Tele voltak érdekes cikkekkel és elemzésekkel, kritikákkal, így azokat külön gyűjtötte. Jamesnek már úgysem hiányoznának.
Miután végzett az újságokkal, a könyveket is visszatette a polcra. Egyesével letörölte őket, a helyüket is a polcon, és úgy rendezte őket vissza, ABC sorrendbe. Ezután következtek az apróbb tárgyak, kis szobrok, amik emlékek lehettek. Minden egyes tárgy a férfi múltjának egy-egy darabja, amit a lány sosem fog megérteni. Nem is akart ezen gondolkozni, robotként törölt és pakolt, egészen estig, amíg a szoba már egészen úgy nézett ki, mint egy olyan hely, ahol emberi lények élhetnek. Büszke is volt magára.
Utolsó simításként elővette a táskájából az újabb adag ételt és a pultra tette. Furcsa kis hagyományt alakított ki, amin elmosolyodott magában. Egyre szívesebben dolgozott a lakáson, bár a férfit egyre kevesebbet látta.

A hét utolsó előadását alig bírta végigülni. Egész éjjel olvasott, tanult, Mike-on gondolkozott. Vajon miért nem jelentkezik? Ő mondta, hogy találkozzanak, ő mondta, hogy majd hívja, és semmi. Lehet, hogy elfelejtette. Lehet, hogy neki kéne őt keresnie?
Ahogy véget ért az óra, bedobálta a könyveit a táskájába és hazament a cuccaiért. Julie még nem ért vissza Craigtől, így nyugodtan tudott készülődni. Főzött egy kis levest, majd jól zárható edénybe tette, de eszébe jutott, hogy lehet, hogy ezzel James nem fog tudni megbirkózni, így inkább eltett egy másikat is, amibe majd átönti, ha odaért. A szoknyáját lecserélte farmerre és pólóra, pulcsit húzott, majd nekivágott a buszútnak. Mindig is imádta a pénteket. Mindenki a szombatért volt oda, de Jo számára a péntek volt az igazi lazulás napja. Ahhoz az érzéshez semmi sem fogható, amikor éppen túl vagy valamin, ami fárasztó és megerőltető. A munka utáni első szabad percek a legédesebbek. Jókedvűen lépett be a házba, letette a táskáját, ám hirtelen lemerevedett, ahogy felnézett. A nappaliban álló üveg dohányzóasztal darabjaira tört, körülötte mindenhol vérfoltok pettyezték a padlót. Elég sok vér. Jo mozdulni sem bírt, aztán egyik pillanatról a másikra olyan adrenalin löketet érzett a testében, mint még soha.
- Mr. Cooper!- kiáltotta, majd elindult a ház hátsó részébe.
Még sosem járt erre, azt se tudta, merre menjen.
- Mr. Cooper!- kiáltotta ismét.
Egyre idegesebb lett, ahogy nem kapott választ. Mi történhetett? Kirabolták? Megtámadták? Biztosan tudják, hogy egyedül van és ezt kihasználva próbáltak betörni hozzá, de amilyen önfejű, ellen akart állni.
- Mr. Cooper!- üvöltötte még egyszer.
- Itt vagyok.- hallotta halkan a választ az egyik ajtó mögül.
Kinyitotta az ajtót, majd meglátta a férfit a kád szélén ülve, átvérzett pólóban, ahogy a hasát szorítja. Nem látott még ennyi vért, úgy érezte, elájul, de erősnek kellett lennie.
- Jézusom, mi történt?
Közelebb lépett hozzá, hogy megnézze a sérülését.
- Az az asztal eddig máshol állt.- nyögte a férfi.
Ekkor esett le Jonak. Arrébb tette az asztalt, amikor pakolt és nem rakta vissza a helyére. Biztosan átesett rajta.
- Nagyon sajnálom! Én nem akartam...
- Ha legközelebb átrendezed a házamat, legalább szólj.
- Tényleg szörnyen sajnálom!
Leguggolt James elé.
- Hadd nézzem!
Óvatosan elhúzta a hasáról a kezét és felemelte a pólóját. Egy kisebb üvegdarab még midig a sebben volt, de nem volt vészes.
- Van itthon elsősegély doboz?- kérdezte a lány.
- Azt hiszem. Valahol itt kell lennie a fürdőben.
Jo felállt és alaposan körbenézett. Elől nem látta, így nyitogatni kezdte a szekrényeket, hátha rátalál a dobozra. A csap alatti polcon meg is találta, így visszatérdelt James elé.
- Most leveszem a pólóját.- mondta nyugodtan- Fogja a sebet, de csak óvatosan, hogy ne szakadjon tovább.
A férfi nem válaszolt, csak bólogatott, majd a sebre tette a kezét, Jo pedig óvatosan lehúzta róla a pólóját. Nem sok férfit vetkőztetett eddig, de talán ettől érezte magát a legkényelmetlenebbül.
- Úgy, most engedje el!
James elengedte a hasát, így Jo hozzáférhetett a sebhez.
- Tudod, mit csinálsz?
- Két évig voltam önkéntes elsősegély nyújtó a campuson.
A férfi kicsit megnyugodott és kihúzta magát, Jo pedig óvatosan megpróbálta kihúzni az üveget. Szerencsére nem ment mélyre, így nem lehetett belőle nagyobb baj. Lassan húzta maga felé, de nem érezte túl biztosnak a fogást, így bal kezével megtámasztotta a férfi mellkasát, mire az összerezzent. Jo is kicsit megijedt a hirtelen mozdulattól.
- Csak hideg a kezed.- magyarázta James.
Jo kicsit meglehelte a bal tenyerét és úgy helyezte vissza a férfira. Óvatosan kihúzta az üvegdarabot, közben imádkozott, hogy ne érjen eret. Szerencsére nem kezdett el vérezni, így fogott egy nagyobb gézdarabot, öntött rá fertőtlenítőt és óvatosan végigtörölte vele a sebet és körülötte, majd csinált rá egy biztos kötést.
- Szerencséje volt. Meg is halhatott volna.
- Nincs nekem akkora szerencsém.
Jo felkapta fejét a férfi szavaira.
- Nekem még az se megy.- mondta James, majd felállt a kád széléről, oldalra lépett és elindult ki a fürdőből.
A lány még mindig döbbenten ült a sarkán. Hogy mondhatott ilyet? Vajon próbálkozott már? Talán ezért volt itt a szociális munkás, ezért kérdezgette a állapotáról, és hogy mennyit van vele.
Összeszedte a véres kötszereket, a tisztákat visszatette a dobozba, majd kisietett a nappaliba a férfi után, aki tanácstalanul állt a szoba előtti küszöbön. Jo mellé lépett, belekarolt és balra húzta.
- Erre.
A konyhapulthoz vezette és megállította előtte.
- Kér valamit inni?- kérdezte.
- Igen, köszönöm.
Kivett egy poharat a szekrényből, töltött neki vizet, majd megfogta a jobb kezét és átadta neki a poharat.
- Maradjon itt, én összeszedem a szilánkokat.
- Csak óvatosan!- szólt utána a férfi.
Jo elmosolyodott magában, majd fogott egy erősebb zsákot és elkezdte összeszedni a nagyobb darabokat és az asztal lábát. Előző nap már felfedezte a porszívót a bejárat melletti szekrényben, így elővette és felporszívózta a maradék szilánkokat is, majd felmosta a vérfoltokat. James a pult mellett állt, amíg a lány nem végzett. Amikor mindennel kész lett, Jo visszament a konyhához.
- Hoztam kaját. Nem éhes?- kérdezte.
A férfi elgondolkozott, de végül bólintott.
- De, igen.
- Akkor megmelegítem.
Ő sem nagyon evett, úgyhogy kifejezetten örült annak, hogy nagy adag levest hozott. Megmelegítette a mikróban, majd elosztotta két felé. Az étkezőasztalra tette a tányérokat, majd visszament a férfiért.
- Segítek.- mondta, majd ismét belé karolt, hogy az asztalhoz vezesse.
- Köszönöm.
Miután mindketten leültek, Jo kicsit közelebb tolta a tányért a férfihoz.
- Leves.- mondta- És valószínűleg forró, szóval csak óvatosan.
- Remélem nem lyukasztotta át az asztal a gyomromat.
A lány már éppen kezdett megnyugodni.
- Sajnálom. Kifizetem a kárt.
- Nem számít- rázta a fejét James- Utáltam azt az asztalt.
Jo érezte, hogy muszáj mosolyognia, nem tudta visszatartani. Furcsa érzése támadt, ahogy kettesben ültek az asztalnál és együtt ettek. Eddig azt hitte, hogy James csak simán bunkó, de kezdett rájönni, hogy sokkal több van a háttérben, mint azt gondolta.
- Szóval...nem maga akart házvezetőt, ugye?- szólalt meg a lány két kanál leves között.
James elgondolkozott, letette a kanalat.
- A szociális központ kényszerített rá. Őket pedig a kórház.
- A kórház? A szeme miatt?
Erre a férfi nem válaszolt, csak felvette a kanalat és tovább evett. Jo nem erőltette a beszélgetést, így is sokkal jobban érezte magát már attól, hogy hozzászólt és nem küldte haza. Egész héten nem töltöttek ennyi időt egy légtérben, mint most, pedig még csak nemrég érkezett.
Ahogy végzett a levessel, felállt az asztaltól.
- Ki kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök!- mondta, majd a fürdőszoba felé indult.
Eddig még azt se tudta, melyik a fürdő, nem mert bemenni, de a leves megtette a hatását, így muszáj volt. Mire visszaért a szobába, Jamest már sehol sem látta, a háló ajtaja viszont csukva volt.
Hát, erről ennyit- gondolta magában Jo, miközben az asztalhoz lépett, hogy összeszedje a tányérokat. Ahogy fel akarta venni az evőeszközöket, észrevette, hogy a férfi tányérja mellett egy kis papírfecni fekszik, mellette pedig pár papírpénz. Elég olvashatatlan volt a szöveg, de Jo ki tudta olvasni: „Jó hétvégét!”. Ismét elmosolyodott, majd zsebre vágta a pénzt és folytatta a munkát.</p