Sosem írtam még könyvértékelést, így azt sem tudom, hogy hol kezdjem. A helyzetemet pedig még az is nehezíti, hogy egyszerűen nem jutok szavakhoz. Olvastam én sok helyen, hogy ezt a könyvet el kell olvasni, hogy sok-sok zsepire van hozzá szükség, de nem gondoltam volna, hogy rám is ekkora hatással lesz. Amikor végeztem, világossá vált, hogy le kell írnom az érzéseimet ezzel a történettel kapcsolatban, különben felrobbanok.

Szkeptikusan vágtam neki, mivel mostanában nem nagyon ment az olvasás, és arra számítottam, hogy ezt is félre fogom tenni pár oldal után (az Idegpályát kezdtem el előtte, 20-30 oldalnál tovább nem jutottam...). Ám, ahogy egyre jobban és jobban belemélyedtem a könyvbe, onnantól kezdve nem tudtam tőle elszakadni.
Kiszámítható? Igen. Érdekelt ez engem? Nem!

Nos, mivel azt már említettem, hogy még sosem írtam véleményt könyvről, ezért úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha pontról pontra haladunk.

Borító

Az egyik legszebb, amit idén láttam. Egyszerű, mégis érezteti, hogy ez bizony nem egy sétagalopp lesz.

Történet

Fülszöveg:

Hat ​​évvel ezelőtt egy tragikus baleset megváltoztatta az életem. Örökre.
Charlotte a nevem, de általában Charnak hívnak. És van egy különleges képességem: tudok a holtakkal beszélni.
Látom azokat a lelkeket, akik nem tudnak átkelni, mert valamilyen elvarratlan szál még itt tartja őket. Fáradhatatlanul segítettem nekik, de ennek az volt az ára, hogy feladtam a saját életem. Végül pénz, otthon és remény nélkül már csak egy megoldást találtam.
De abban a pillanatban, ahogy a halálba ugrottam volna, Ike McDermott megmentett. Ez a jóképű katona megmosolyogtat és felvidít mindenkit. Kedves és gyengéd.
És nem él.
Megállapodást kötöttünk. Segít nekem otthont és munkát találni, ha én is segítek neki. Az ő lezáratlan ügye az ikertestvére. George szétesett Ike halála óta, aki addig nem bír békében átkelni, amíg a bátyja élete egyenesbe nem kerül.
Amikor beleegyeztem az alkuba, fogalmam sem volt, hogy bele fogok szeretni mindkettejükbe. Márpedig azzal, ha megmentem George-ot, el kell engednem Ike-ot.
De hogyan mondhatnék le a szívem feléről?

A történet alapjában véve nem egy nagy durranás. Aki elolvassa a fülszöveget, az rögtön ki tudja következtetni, hogy pontosan mi is fog történni. Nincsenek benne csavarok, és már a jelenetek elején lehet sejteni, hogy mi lesz a vége, de mégis olyan szórakoztató, hogy ezt egyáltalán nem tudom hibának felróni. Az elején egyetlen egy dologgal volt problémám, mégpedig a szellem-léttel. Vagy kóbor lélek. Vagy fogalmam sincs, hogy nevezték. Szóval az a személy, aki a két világ között ragadt. Szörnyen szőrszálhasogató tudok lenni, és hatalmas kritikus vagyok, mindent szúrós szemmel nézek, és mindenbe belekötök, ezért az elején kicsit zavart az, hogy mégis hogy lehet, hogy egy szellemen át lehet sétálni, át lehet rajta dobni dolgokat, mégis simán fogja magát és leül egy fotelbe? Vagy lefekszik az ágyra? Egyáltalán a földön hogy tud megállni? Ezek a kérdések azonban egészen addig izgattak csak, amíg bele nem lendültünk a cselekménybe. És ahogy a szereplők megszólaltak, és lezajlott az első szócsata, na ott én sutba dobtam minden kötekedésemet és marhára nem érdekelt, hogy a drága szellemünk mit csinálhat és mit nem. És ehhez kellett ő maga, Ike.

Karakterek

És itt jön a lényeg! Merthogy számomra a karakterek és a köztük lejátszódó párbeszédek voltak azok, amik igazán vitték a könyvet. Lássuk hát, kikről is van szó:

Charlotte 'Char' Acres: Köszönöm, B. N. Toler!!! Köszönöm, hogy olyan női főszereplőt alkottál, akit nem utáltam meg abban a pillanatban, hogy megszólalt! Egyszerűen a falra tudok mászni a mostanában annyira elterjedt naiv, vicceskedni próbáló, ugyanakkor hisztis női karakterektől, hogy Char hatalmas felüdülés volt számomra. Nem hibátlan, de a szíve és az esze nagyon a helyén van, és tudja, hogyan vágjon vissza a pasiknak, akik be mernek neki szólni. Nagyon megkedveltem, és együtt éreztem vele, amikor az élet egy ennyire igazságtalan helyzetbe sodorta. A szívem szakadt meg érte.

Ike McDermott: Engem az első jeleneténél megvett kilóra. Ő a cuki, kedves srác, aki folyamatosan beszólogat, helyén van a humora, és természetesen iszonyatosan jól néz ki (mint az összes többi karakter, ebben a könyvben mindenki gyönyörű volt és szexi, vagy izmos és jóképű, de még ez sem billentett ki). Hihetetlen humorral kezeli végig a helyzetét, de ugyanakkor felelősségteljes döntéseket hoz. Nem önző, csak az jár a szeme előtt, hogy Char és a testvére megkapják a megérdemelt boldogságot.

George McDermott: Ééés igen... George. Nekem talán ő közelebb állt a szívemhez, de ez valószínűleg a kissé mogorva és nagyon férfias viselkedésének köszönhető. Tipikus pasi: indulatos, morog, és még véletlenül sem vallaná be, hogy valójában mit érez. Amikor viszont kezd megnyílni, belőle is előbújik a vicces és romantikus énje. Ő a komplett álompasi-csomag. Legalábbis nekem.

A mellékszereplők is egytől egyig jól kidolgozottak. Snipert imádtam, Roger utolsó jelenete viszont nagyon karakteridegen volt számomra.

Összegzés

Imádtam! De tényleg! A párbeszédek, a humor, az izgalom, minden a helyén volt ahhoz, hogy egy igazán szórakoztató történetet kapjunk. Kb a felétől minden egyes oldalt végigbőgtem. Ha szomorú volt, azért, ha boldog, azért. A karakterek közti szócsaták zseniálisak és lazák, nem olyan, mintha egy 60 éves író próbálna tiniregényt gyártani (bár ez lehet, hogy inkább a fordítók dicsérete). Bár én végig úgy éreztem, hogy Char szíve inkább Ike-hoz húzott, ezért van bennem egy kis "ha nincs ló jó a szamár is" érzés, de tudom, hogy ebben a helyzetben bizony nehéz lehet dönteni, és mivel Char George-ot is kellőképpen megismerte, ezért el tudom hinni, hogy tényleg beleszeretett. Napokig érezni fogom még ennek a történetnek a hatását, és ezt egyáltalán nem bánom. A Lélekvesztők egy csodálatos, elbűvölő és magával ragadó történet a szerelemről és az emberi lélek kiismerhetetlenségéről.

Ha csak egy könyvet olvastok el még idén, akkor az mindenképp a Lélekvesztők legyen! (Persze csak akkor, ha az Első táncot már olvastátok! :P )

Kedvenc idézetek

"Olykor padlót kell fogni ahhoz, hogy elindulhass felfelé."

"Az öngyilkosság önző. Óriási arculcsapás bárkinek, aki meghalt, pedig élni akart."

"Úgy hiszem, azok a pillanatok maradnak velünk a legkitartóbban, amiket elszalasztunk, mert a megbánás olyasmi, ami soha nem hagy el minket."

"– Azt hiszem, ma éjjel meztelenül kell aludnom – sóhajtok.
– Van isten – pillant fel a plafonra, a kezeit imára kulcsolja.
– Te nem alszol itt! – mutatok rá.
– Egy próbát megért – fújtat megadón."

"– Te látsz engem? – csóválom hitetlenkedve a fejemet.
Szorosan lehunyja a szemét, és felnyög.
– Halott vagy – jelenti ki.
Az eső eláll, és csend támad közöttünk.
– Tényleg látsz engem? – kérdezem ismét, abban a meggyőződésben, hogy kezdek megőrülni.
– Halott, és még hülye is – motyogja."

"– Ne is törődj velem! Halott vagyok.
Tökéletes vigyort villant rám, amitől megremeg a gyomrom.
– Nem vetkőzöm le előtted, kiskatona – tájékoztatom.
– Egy elesett katona, aki halott és ezen a síkon ragadt, még csak nem is kukkolhat egy csöppet? Ez annyira kegyetlen, Charlotte! – cukkol, és színlelt fájdalommal lehunyja a szemét."

"– Mennyit láttál? – kérdezi, miközben felhúzza a cipzárt a hátizsákján.
– Nem sokat – vonom meg a vállam, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajt. – Csak a melledet – teszem hozzá közönyösen,erre hozzám vág egy hajkefét, ami átröpül rajtam, és eltalálja a falat.
– Azt hiszem megállapítottuk,hogy ez nem működik.
– Gyökér vagy – puffog, és a vállára veti a hátizsákját.
– Igazán szépek, Charlotte – bókolok neki,ő pedig elpirul és nem tudja megállni mosolygás nélkül.
– Szerencséd van,hogy az adottságom csak arra korlátozódik,hogy lássalak és halljalak. Ha megérinthetnélek, most szoprán lennél."

"– Sniper vagyok – mutatkozik be. – Én vagyok itt a másik cégvezető, és ha érzékeny vagy a szexuális zaklatásra, akkor inkább lépj ki most, mert én bizony nem csinálok titkot abból,ha dögösnek tartalak."

"A nagymamámnak volt egy mondása, mindig ezt hajtogatta, ha nagyon magam alatt voltam. „Ez is elmúlik egyszer.”