Gőzerővel (na jó, inkább csak csigatempóban) készül a legújabb mű. Még nincs teljesen befejezve, csak a fejemben, rá kell vennem magam lelkileg és testileg, hogy nekiüljek és megírjam, de az elejét megosztom Veletek! Hurrá! :) Előre is elnézést kérek (és légyszi szóljatok), ha elírás maradt benne, hajnal 3/4 6-kor nem fog még az agyam...

Azon kapom magam, hogy már vagy 10 perce bámulom a monitort, mozdulatlanul. 34 éves vagyok, pasi nélkül, egy olyan állással, amit egy gyakornok is el tud végezni. Nekem terveim voltak, nagyratörő vágyaim, meg akartam váltani a világot, most pedig napi 8 órában hallgatom, ahogy az emberek a szomszédjukra panaszkodnak, esetleg a szomszéd kutyájára, aki túl hangosan ugat vasárnap reggel, és ezt nem tudják elviselni. Nem ezt kéne csinálnom! Én ennél többre vagyok hivatott! Egy papírlabda találja el az arcomat, mire felkapom a fejem.
- Hé!- panaszkodok.
- A telefon!- szól rám Elliot a mellettem lévő asztaltól.
Észre se vettem, hogy csörög. Összeszedem magam és felveszem.
- Jonathan Bennett államügyész irodája, miben segíthetek?- szólok bele.
- Katherine Hutchkins vagyok, tegnap beszéltünk telefonon!
Na, már megint... Unalmas hagyatéki ügy, szembe akar szállni a férje végrendeletével, mert az nem hagyott rá semmit. Meg is értem, idegesítő egy nő, naponta hívogat minket, hogy mikor jöhet be személyesen.
- Üdv, Mrs. Hutchkins!- húzom a számat, mire Elliotra nézek, aki szintén a fejét fogja.
- Beszélt már Mr. Bennettel?
- Nagyon sok a bűncselekmény, a lehető legtöbbet megtesszük, hogy...
- Jajj, drágám, tudom, hogy sok a dolga, de ez nagyon sürgős! Azok a hiénák már fenik a karmaikat az én drága férjem vagyonára.
Micsoda álszent!
- Mrs. Hutchkins, már jó párszor elmondtam. Mr. Bennett sajnos nem tud az ügyével foglalkozni, nem történt bűncselekmény, addig meg...
- De mondtam magának, hogy meg akarnak mérgezni! Mindenféle gyógyszereket adnak, hogy vegyem be!
- Talán orvossal kéne megnézetni azokat a gyógyszereket. Hölgyem, higgye el, senki nem akarja megmérgezni. Viszont most keresnek a másikon. Szép napot!
Gyorsan leteszem a telefont, mielőtt még a nyakamon marad.
- Már megint az öreglány?- kérdezi Elliot.
- Az...- sóhajtom- Néha nehéz visszafogni magam, hogy ne küldjem el.
- Megértem. Az öreg Smith naponta többször is felhív, nem lehet lerázni. Ezek az emberek azt hiszik, hogy Mr. Bennett ilyen ügyekkel fog foglalkozni? Hagyatéki tárgyalás és elütött kutyák?
- Ki tudja?- vonom meg a vállam.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a fejesek. Persze van róla fogalmam, de a sűrűjébe még sose kerültem be. Dolgoznak egyáltalán? Vagy csak kiadják a feladatokat másoknak, ők pedig bezsebelik a győzelemért járó figyelmet és dicsőséget? Na meg a pénzt... Ha csak egyszer újra beülhetnék egy megbeszélésre! Akár csak hallgatni őket, figyelni, ami bent folyik, meg se mukkannék, de a 2 év alatt még csak a tárgyaló közelébe se mehettem. Tudom, megérdemeltem, és örülhetek, hogy egyáltalán megtartott, de akkor is. Ez az egész kikészít.
Hazafelé beugrunk kínai kajáért az egyik gyorsétterembe, a boltban pedig veszünk bort és fagyit. Elliot a legjobb lakótárs és barát, akit valaha is kívánhatnék. Igazi lelkitárs, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, így könnyű az együttélés. A kanapén, a tévé előtt ülünk, tömjük magunkba a tésztát, miközben a híreket nézzük.
- Láttad, hogy nyílt egy új pub a sarkon?- kérdezi Elliot teli szájjal.
- Láttam, valamikor lemehetnénk megnézni. Tarthatnánk csajos estét!
- Benne vagyok!
„Koccintunk” a pálcikáinkkal. Rég mozdultunk már ki, jól fog esni egy kis lazítás. Jó ideje csak Elliottal foglalkozok, nem érdekel más. Próbáltam ismerkedni, de nem ment, kijöttem a gyakorlatból, ráadásul nem is fogott meg egyik pasi sem. Azt hiszem, valami eltört bennem, de nem is akarom megjavítani.
Elfogyott a borom, így a hűtőhöz lépek, hogy töltsek magamnak, na meg persze Elliotnak is.
- Ez nem Bennett lánya?- kérdezi a tévére mutatva, mire visszalépek a nappaliba.
- De.- bólogatok.
Felhangosítja a tévét, hogy jobban halljuk. Nem találkoztunk még vele, de az összes pletykalap televan a képeivel, amolyan celebszerűség, mióta hozzáment ahhoz a rockzenészhez, nem nehéz megismerni, bár az arca eléggé felismerhetetlen. Mintha összeverték volna, feldagadt a szeme és a szája.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyet tenne!- sírja a riporternek- Mindig olyan kedves volt hozzám, szeretett, támogatott. Egy idegenhez mentem hozzá!
Nem bírja folytatni a beszédet, elcsuklik a hangja és tovább sír, így visszakapcsolják a riporternőt.
- Michelle Bennett nekünk nyilatkozott először a történtek után. Hihetetlen, hogy ez megtörténhetett, újra tanúi lehetünk annak, hogy a férfiak mire képesek egy nővel szemben!
Nem igazán értem, hogy miről beszél. Mi történhetett? Bármiről is legyen szó, valami nagy dolognak kell lennie!
- Te tudod, hogy mi történt?- kérdezi Elliot.
- Fogalmam sincs!- vonom meg a vállam.
Elliot maga elé veszi a laptopját, én pedig befejezem a bor kitöltését, majd visszatelepszek mellé. Beírja a nő nevét a google-ba és rögtön kidob egy csomó oldalt. "Újabb erőszak-botrány", "Tragédia a Juarez családban", "Még egy áldozata van a nők elleni erőszaknak". Most már nagyon érdekel, hogy mi történhetett, bár a címekből nem nehéz kitalálni. Elliot rákattint az egyik cikkre és már olvassuk is.
" Michelle Bennett felvállalta férje tettét, hogy ezzel is védje a többi nőt, akik hasonló cipőben járnak. A 24 éves híresség bevallotta, hogy Adam Juarez, akivel lassan 2 éve házasok, brutálisan megverte, majd megerőszakolta Miami-i otthonukban. A vizsgálat még folyik, de annyit tudhatunk, hogy az énekes azóta nem nyilatkozott, még nyilvános helyen sem látták, amivel gyakorlatilag beismerte szörnyű tettét."
Úristen...mindig összeugrik a gyomrom, ha ilyet olvasok, de most még jobban, hogy ismerem is az áldozatot. Persze még soha nem találkoztam vele, de láttam párszor az irodában. Szerencsétlen lány. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet most, de nagyon bátor, hogy kiállt az emberek elé.
- Holnap nem hiszem, hogy Bennett bejön dolgozni. Tuti kinyírja a pasit!
- Egyszerűen szörnyű, hogy mennyi ilyet hall az ember!- háborodok fel- Még mindig ott tartunk, hogy a nőket tárgyként kezelik, és a férfiak azt hiszik, hogy bármit megtehetnek velük! Hát nem!
- Hé, nyugi!- simogatja Elliot a hátamat- Ne idegesítsd fel magad ezen!
- Már hogy ne idegesíteném?- pattanok fel- Ezért küzdünk, hogy végre egyenjogúakként bánjanak velünk!
- Kibújt belőled a feminista éned... Mintha nem élveznéd, amikor egy pasi átveszi az irányítást! Ne is tagadd, nagyon is szereted! Az összes pasid irányításmániás volt.
- Az egy dolog...- vonom meg a vállam- De ez már sok!
- Komolyan nem tudom, mi ütött beléd! Meg fog jönni, vagy mi van?
Ezt nem hiszem el! Éppen arról beszélek, hogy hogy elnyomják és tárgyiasítják a nőket, erre beszól egy ilyet? Pont tőle nem számítottam erre!
- Jó éjt!- mondom sértődötten, majd elviharzok a szobám felé.
Néha az az érzésem, hogy Elliot is csak egy egyszerű pasi. Szerintem ez a génjeikben van, nem tudnak tőle megszabadulni, akármilyen beállítottságúak is.
Befekszek az ágyamba és az ölembe veszem a laptopomat. Megnézem az e-mailjeimet, végigolvasom a híreket, amikor megakad a szemem Michelle egyik fotóján. Egy elég hosszú cikket írtak az esetről, részletesen. Muszáj elolvasnom, hátha megtudom, hogy mi is történt pontosan.

Újabb unalmas nap. Mrs. Hutchkins megint telefonált, hogy mikor tud Mr. Bennettel beszélni, de nem hiszem, hogy a főnök most bárkivel is beszélne. Senki nem látta reggel óta, az irodája ablakain le van húzva a sötétítő, még csak mozgást sem lehet látni. Biztosan nagyon maga alatt van. Megnyitom az e-maileket és belekezdek a szokásos sablonüzenetek küldözgetésébe. " Amint tudjuk, felvesszük önnel a kapcsolatot", "Köszönjük levelét, továbbítottuk az illetékesnek". Ezek a szövegek napról napra kiábrándítóbbak.
- Hannah, át tudnád küldeni a tegnapi e-mailt?- kérdezi Elliot.
- Persze, már is!
Elkezdem keresgélni a levelet, de csak görgetek le-fel, sehol nem találom. Elliot közelebb gurul a székével.
- Minden rendben?
- Persze, csak nincs meg a levél.- mondom ingerülten.
- Pedig az egy fontos...
- Tudom!- förmedek rá, mire meglepetten néz rám vissza- Ne haragudj! Elég indulatos vagyok mostanában.
- Le kéne vezetned a feszültséget...- vigyorog.
- Nem!- rázom a fejem- Megmondtam, nincs szükségem senkire. Csak a munkámra akarok koncentrálni, most az a legfontosabb, előre kell lépnem a ranglétrán, különben egész életemben ezt fogom csinálni, és én azt nem akarom! Én jó vagyok! Ügyész vagyok, nem gyakornok! Be kell bizonyítanom, hogy igenis megérdemlem, hogy újra dolgozhassak!
- Ugye észrevetted, hogy folyamatosan csörög a telefon?
Basszus! Nem... Gyorsan felkapom a kagylót. Csak egy újabb időpontegyeztetés, felírok minden adatot és leteszem.
- Szerintem lazítanod kéne.- mondja Elliot- Túl sokat dolgozol, kicsit el kéne engedned magad, ismerkedni, szórakozni. Itt van például Greg. Háromszor hívott randira, de te mindig elhajtottad, pedig jóképű, kedves, vicces...
- És gyakorlatilag a főnököm.- fejezem be a mondatot- Ügyészekkel és ügyvédekkel végképp nem akarok randizni! Úgyis csak egy hatalmi játszma kerekedne az egész kapcsolatból, amiből már elegem van. Ha valaha is összejövök valakivel, akkor az biztos, hogy nem ügyvéd lesz, se jogász, se ügyész, se bíró, semmi ilyen!
- Ahhoz, hogy normális pasit találj, ki kéne mozdulnod otthonról.
- Nincs nekem arra se időm, se energiám. Majd lesz valahogy. Most jó nekem így, ahogy vagyok, nem hiányzik senki az életemből.
Ahogy ezt kimondom, hangosan kivágódik Mr. Bennett irodjának ajtaja. Lily, a titkárnő sírva szalad ki.
- Megmondtam, hogy kamilla teát kérek!- üvölt utána Bennett.- Nem is értem, miért alkalmaztalak, egy rohadt szót se tudsz megjegyezni abból, amit mondtam!
Lily továbbra is csak sír, leül az asztala mögé és próbálja visszatartani a könnyeit, de nem megy neki. Elliottal egyszerre pattanunk fel az asztaltól és hozzá sietünk. Leguggolunk elé, hogy meg tudjuk vigasztalni.
- Ez egy állat!- szipogja Lily.
- Nyugodj meg, mi történt?
- Bevittem nekik a kávét meg a teát és elkezdett üvöltözni!
- Hol van már a teám?- halljuk megint az ordítást az irodából, mire Lily még jobban sírni kezd.
- Én nem tudok oda visszamenni!- mondja artikulálatlanul.
- Nem is kell!- rázom a fejem- Majd én elintézem!
Elliot hatalmas szemekkel néz rám.
- Te ezek után be akarsz oda menni? Megőrültél?
- Valakinek be kell!- mondom, majd felállok és a konyha felé indulok.
Ha jól emlékszem, kamillát kért. Beteszek egy bögrét a forróvíz cső alá a kávéfőzőnél, majd egy filtert lógatok bele. Szegény lányt nem küldhetem oda vissza, így is eléggé ki van borulva. Egy tálcára teszem a teát és elindulok az iroda felé. Elliot közben visszaült a helyére, de feszülten figyel. Kopogok, de nem válaszol senki, így benyitok. Az asztal körül vagy hatan ülnek, köztük Bennett lánya, Michelle is. Hirtelen megtorpanok, hogy ő is itt van, de folytatom az utamat az asztal felé.
- Meg kell várnunk a részletes orvosi jegyzőkönyvet, anélkül nem tudunk stratégiát választani.- mondja az egyik ügyész.
Láttam már az irodában, de fogalmam sincs, hogy hogy hívják. Nem szoktunk csevegni.
- Az orvosok lassúak!- förmed rá Bennett.
Michelle csak csöndben ül, összegörnyedve. Nagyon sajnálom szegényt.
- Holnap beszélek a főügyésszel, 5 évet simán kap ezért!
Felhorkantok. Véletlen volt, de sajnos észreveszik, mindenki rám néz, mire lesütöm a szemem és leteszem a teát az asztalra.
- Hogy mondta?- kérdez vissza Bennett.
- Elnézést, én csak...
Szóhoz se jutok. Tényleg nem akartam ilyen hangosan, csak megtörtént. Most hogy magyarázom ki magam?
- Nem hiszem, hogy beengedtem volna az irodámba!
- Csak a teáját hoztam.- mondom halkan.
- Hagyja itt a teámat, aztán menjen a dolgára! Semmi keresni valója itt!
Ennél nagyobbat rég égtem. Utálok vele beszélni, nem is akartam. Megfordulok, az ajtó felé veszem az irányt, de Michelle utánam szól.
- Várj!
Legalábbis azt hiszem, nekem szólt. Nem tudom, mit csináljak, de lassan visszaforulok felé. Engem néz.
- Te ügyész vagy?- kérdezi.
Mindenki engem bámul. Legjobban Bennett.
- Igen.- mondom halkan.
- És neked mi a véleményed erről?
Most mégis mit mondjak? Valószínűleg az 5 legjobb jogászunk ül az asztal körül, miért kíváncsi az én véleményemre?
- Én...
Zavarban vagyok, nem találom a szavakat. Pedig milyen nagy tud lenni a pofám!
- Szerintem az 5 év kevés.- mondom halkan- Mivel nem csak erőszak történt, de akaratot megtörő erőszak is, ez súlyosbítja a bűncselekményt. Egyszer egy férfi 15 évet kapott ugyanezért a bűntettért, szerintem onnan kéne indítani.
- 15 év?- kérdez vissza döbbenten Bennett.- Megőrült? Annyit gyilkosságért adnak!
- Tudom, de ez olyan, mint az alkudozás. Minél magasabbról indul, annál magasabban áll meg. Ha 5 évet kérnek, akkor max annyit kap, ha 15-öt, akkor annak a vége lehet 10 is, ami több, mint az 5. Ennek a férfinak bűnhődnie kell a tetteiért, ezzel példát statuálhatnánk, hiszen a lányát sokan ismerik, az ügyet folyamatosan nyomon követi majd a sajtó, nagy visszhangja lesz, nem hagyhatják, hogy egy enyhe büntetéssel megússza a dolgot! Ráadásul a maga lánya! Milyen fényt vetne az magára, ha hagyná, hogy az a szemét pár év után csak úgy kisétáljon a börtönből?
Még mindig engem bámulnak, szótlanul. Túl sokat mondtam, nem tudom befogni a számat... Nekem végem.
- Elnézést.- mondom, majd sarkon fordulok és kisietek az irodából.
Egyenesen az asztalomhoz sétálok, majd a fejemet a billentyűzet mellé fektetem. Hogy én milyen hülye vagyok! Most jól eintéztem magamnak a kirúgásomat. Ezek után sehova nem fognak felvenni, mégis mit képzeltem, hogy beszólok a főnöknek? Én akarom kioktatni őt? Örülnöm kéne, hogy még itt vagyok, erre...
- Jó sokáig voltál bent!- gurul mellém Elliot.
- Ne is mondd...- nyögöm- Azt hiszem, ez az utolsó napom itt.
- Mi történt?
- Hülye vagyok, az! Beleszóltam a tárgyalásba és most nekem annyi!
- Hogy mit csináltál?
Hallom a hangján, hogy nem hisz a fülének. Legszívesebben én is kivágnám az egészet, de nem tudom semmissé tenni.
- Maga!
Összerezzenek a hangra és felkapom a fejem. Bennett az irodája ajtajában áll, engem bámul.
- Az irodámba! Most!- kiáltja dühösen, majd újra eltűnik az ajtó mögött.
Ijedten Elliotra nézek.
- Most végem...- nyögöm.
- Sajnálom!- mondja szomorúan.
Össze kell szednem magam. Hát ennyi volt. Az egész karrieremnek lőttek egy apró kis hang miatt. Annyira hülye vagyok... Feltápászkodok a székemről, majd lassan az iroda felé kullogok. Többen is sajnálkozva néznek rám, tudják, hogy ez mit jelent. Akit oda behívtak, boldogan még nem távozott. Lenyomom a kilincset, majd bedugom először a fejem, majd amikor meglátom, hogy mindenki ugyanúgy bent ül, beljebb lépek. Szóval mindenki előtt leszek kirúgva, nagyszerű.
- Üljön le!- mutat egy székre Bennett.
A hangja már kicsit nyugodtabb. Persze, neki tök mindegy, hogy egy fővel több vagy kevesebb... Leülök a székre. Fél szemmel engem figyel, de ő is leül a helyére. A tekintetén látom, hogy szörnyen dühös. Még sosem volt rám ilyen dühös, bármit is tettem, de most, ha szemmel ölni lehetne...
- Uraim, kimennének kérem egy pár percre?- szólal meg.
Hogy mi? Miért küldi ki őket? Mindenki meglepetten bámul Bennettre, aztán rám, de végül felállnak a helyükről és elhagyják az irodát. Amint kiürült a szoba, csak Bennett, Michelle és én maradtunk.
- Jones...- szólal meg Bennett.
A hangja túl nyugodt. A fejét csóválja, mintha nem akarná kimondani, ami a fejében jár.
- Nos, valamilyen agyament elhatározásból a lányom azt akarja, hogy maga képviselje az ügyét.
Hogy mi? A fejemet Bennett felé fordítom, majd a lánya felé, majd vissza. Nem jól értettem, tuti.
- De...én...én nem...- dadogom.
- Igen, tudom. De másképp nem hajlandó tárgyalásra vinni. Ha nem magát kapja, akkor visszavonja a feljelentést.
- De...de miért?- kérdezem Michelle felé fordulva.
- Tetszett, amit mondtál. Tudom, hogy te tényleg harcolnál az igazamért, és egy nő jobban megérti, hogy mit is jelent ez nekünk.- válaszolja.
- A munkát holnap kezdjük, minden nap közösen dolgozunk addig, amíg meg nincs a stratégia. Mindig lesz maga mellett valaki, aki megmondja, hogy mit csináljon, mit mondjon, nem hagyom magára egy pillanatra sem. Addig pedig szedje össze magát, mert még egy rossz szó és repül, megértettük egymást?
Nem hiszek a fülemnek. Nem, ez nem történhet meg...
- Igen, uram.- mondom elcsukló hangon.
- Helyes! Most menjen haza, aludja ki magát, mert most jó pár hétig nem fog ágyat látni.- mondja, majd legyint, hogy távozhatok.
Nem tudom felfogni, amit mondott. Végre kaptam egy ügyet, ráadásul nem is akármilyet! Nem érzem a testemet, erőt kell vennem magamon, hogy fel tudjak állni a székről. El fogok ájulni. Vagy már elájultam és ez csak egy álom, igen, elaludtam az asztalomon, és ezt csak álmodom, mindjárt szólnak, hogy ki vagyok rúgva. Csak ez lehet a magyarázat. Zombiként tántorgok vissza a helyemre.
- Na?- kérdezi idegesen Elliot.
Még mindig nem jutok szóhoz.
- Én képviselem Michelle Bennettet...- mondom halkan.
- Hogy mi?
Így kimondva esik csak le nekem is. Egyenesen Elliot szemébe nézek.
- Én képviselem Michelle Bennettet.- mondom hangosabban.
Az arca elfehéredik, szinte sokkoltam ezzel a mondattal.
- De ez...mégis hogy?
- Fogalmam sincs.- vonom meg a vállam- Azt mondta, hogy azt akarja, hogy én képviseljem. És ennyi. Kaptam egy ügyet. Bennett adott egy ügyet!
Elliot felpattan a székéből és szorosan megölel, hangosan nevet.
- Megcsináltad! Bármit is csináltál, bejött!
- Csak nagy volt a szám!- nevetek én is.
- Ezt meg kell ünnepelnünk!- enged el- Ma este kicsípjük magunkat és elmegyünk koktélozni!
- Én még fel sem fogtam, hogy mi történt!
- Az mindegy! A lényeg az, hogy ez a te napod! Ez életed lehetősége! Most végre megmutathatod, hogy mire vagy képes!
Igen, így van! Az ember életében csak egyszer adódik ilyen lehetőség, és én ki fogom használni! Most bebizonyítom mindenkinek, hogy nem csak egy hülye szőke nő vagyok, hanem a legjobb ügyész az államban!

- Michelle Bennett.- ismétlem a telefonba.
- Máris megnézem!
A kórházban nem túl segítőkészek. Elég nehéz lesz így dolgozni, ha mindenkinek órákat kell könyörögni, hogy működjenek együtt. Tudom, nem kéne hisztiznem, örülhetek, hogy egyáltalán megkaptam az ügyet, de akkor is! Valaki telefonálgathatna helyettem, így egy csomó idő kiesik és nem tudok haladni. Régebben legalább két ember dolgozott nekem, most meg úgy érzem, Bennett be akarja bizonyítani, hogy nem állok még készen a munkára.
- Jones!- kiált rám az irodája ajtajából.
- Igen, Uram?
Lefogom a telefon mikrofonját.
- Megvannak a papírok?
- Éppen intézem őket!
- 10 perc múlva legyen az irodámban! Az iratokkal együtt!- mondja, majd visszamegy az odújába.
Nagyszerű...Már vagy 20 perce várok, tuti nem lesznek meg 10 perc alatt.
- Szóval Bennett?- kérdezi a nő a telefonban.
- Igen...- sóhajtom.
Már vagy ötödszörre mondom el.
- Megvan a látlelet. Már csak egy írásos engedély kéne Ms. Bennettől.
- Azonnal faxolom!- mondom, majd átrohanok az irodán a géphez.
Óvatosan befűzöm a faxba a papírt, megvárom amíg átfut.
- Rendben, meg is jött, köszönöm!- mondja a nő- Máris küldöm a leleltet.
- Köszönöm!- mondom, majd leteszem a telefont.
Hihetetlen, hogy mennyit kell szenvedni pár papírért. Alig egy percet kell várnom, már érkezik is a fax.
- Jones!- kiált megint a főnök.
Basszus, még le sem telt a 10 perc!
- Megyek!
Felnyalábolom az összes iratot, útközben az asztalomról is, majd Bennett irodája felé veszem az irányt. Végig követ a szemével, amíg elhaladok mellette, majd be az irodájába, mögöttem pedig becsukja az ajtót. Az arcán látszik, hogy mennyire megvet és utál, amiért Michelle engem választott, de nincs más választása, meg kell velem békülnie. Feszültem figyel, miközben próbálom összegyűjteni az összes iratot, ami a nyomozáshoz kellhet. A rendőrséggel már felvettük a kapcsolatot, Michelle vallomását rögzítették, most következik az orvosi akták átbogarászása, a szemtanúk vallomásának átolvasása és a vád felállítása. Eddig csak megbeszélést tartottak, nem indultak el semmilyen irányba, ezt a lépést nekem kell meghoznom.
- Rendben, akkor...
Idegesen keresgélem az orvosi jelentést, de nem találom. Pedig az előbb még itt volt a kezemben! Szerencsére Michelle nincs itt, az apja nem akarta kitenni annak, hogy ezt végig kelljen hallgatnia, és még egyszer átélnie.
- A piros mappa!- szól közbe Bennett.
Ó, tényleg! Abba tettem. Kinyitom a mappát, és tényleg benne van. El fogom cseszni, érzem, már ma ki fognak rúgni és nekem annyi!
- Szóval?- kérdezi türelmetlenül.
Azzal nem segít, ha folyamatosan cseszeget. Megértem, hogy a lányáról van szó, de akkor is... Magam elé tartom a jelentést és olvasni kezdem.
- Az áldozat Michelle Luise Bennett, 24 éves, testén több helyen (térd, könyök, mellkas, arc) zúzódások és karmolások találhatóak. Vallomása szerint nemi erőszakot követtek el rajta. A további vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy az áldozatot nemi aktusra kényszerítették. Fellépő sérülések: zúzódások a nemi szerv körül és repedések a hüvely felső részén. Mintavétel után megállapítható, hogy a tettes az áldozat hüvelyébe ejakulált.
Mindjárt rosszul leszek...
- A DNS minta elemzése során kiderült, hogy a tettes Adam Juarez. Juarez DNS-e megtalálható továbbá az áldozat körme alatt. Az áldozat szája...
- Rendben, elég volt!- int Bennett.
Biztosan nem akarja végighallgatni. Én sem akarnám, ha a lányomról lenne szó, így visszavonulót fújok és elteszem a papírt. Látom rajta, hogy kiborítja ez az ügy, nem akarom tovább idegesíteni. Csak ül és bámul kifelé az iroda ablakán.
- Tudja...- mondja halkan- Amikor a lányom felkérte, hogy képviselje, azt hittem, hogy menten felrobbanok. Reméltem, hogy nem kell újra szemtől szembe kerülnöm magával, nem kell többet kettesben beszélgetnünk, szépen meghúzza magát a sarokban, amíg nyugdíjba nem megyek, aztán nem kell többet látnom. De most...- rám néz- Ennyi idő után sem tudom, hogy jól döntöttem-e. Maga volt a legígéretesebb jelölt arra, hogy átvegye a helyemet, bíztam magában, a tudásában. Nem tudtam lemondani magáról. Magam sem értem, miért tettem, amit tettem. Bizonyítsa be, hogy jól döntöttem. Bizonyítsa be, hogy megint bízhatok magában! Magától függ annak a baromnak a sorsa. Ne adja fel!
Az asztaláról újabb papírköteget nyújt át.
- Ezeket olvassa át holnapra, a reggeli megbeszélésen itt lesz mindenki, együtt átbeszéljük. Most pedig menjen haza.
Elfordul a székével. Ledermedve ülök pár pillanatig, aztán összeszedem magam, felállok a székről és kisietek az irodából. Megtörlöm a szemem, de úgy, hogy senki ne lássa. Elcsesztem. Elcsesztem mindent, de most itt az alkalom, hogy bizonyítsak. Kaptam még egy esélyt, és ezúttal nem fogom elszúrni.

Alig látok ki a fejemből. A sok szöveg kezd összemosódni, azt sem tudom, hogy mi az, amit ma olvastam, mi az, amit tegnap, sőt, azt sem tudom, hogy mindent olvastam-e, ami az agyamban jár, vagy csak képzelődöm. Elszoktam ettől. Azelőtt mások végezték ezt a munkát, nem nekem kellett mindent átnyálaznom, de úgy tűnik, ez is a büntetés része. Előkeresem a kulcsomat, kinyitom a bejárati kaput és elindulok a postaládák felé, amikor egy hangot hallok magam mögül.
- Tartanád légyszi?
Biztos az ajtóra gondol. Visszafordulok, hogy megfogjam az ajtót, mielőtt még becsukódik, de mikor felnézek, még levegőt is elfelejtek venni.
- Köszi!
Egy magas, barna hajú, borostás pasi áll előttem, hatalmas mosollyal. Nem a házban lakik, még sose láttam, ebben biztos vagyok, mert akkor emlékeznék rá. Jóképű. Nagyon is jóképű.
- Nincs mit.- nyögöm.
Gyorsan folytatom az utamat a lépcső felé. Remélem nem vette észre, hogy megbámultam. Amilyen szerencsétlen vagyok tuti leesett neki, szerintem még a szám is tátva maradt. Nem sikerült meglépnem, pár lépés múlva ismét mellettem terem.
- Szia!- köszön rám zsebre tett kézzel, miközben elindulunk egymás mellett a lépcsőn.
- Szia!- köszönök vissza.
Nem merek ránézni, mert úgy érzem, hogy tiszta vörös a fejem, de ahogy félve oldalra pillantok, látom, hogy ő is zavarban van.
- Itt laksz a házban?- kérdezi.
- Igen.- válaszolom kurtán.
Ugyanolyan ütemben lépked, mint én.
- Hányadikon?
- 3.
- Én is a harmadikra megyek.
- Látogatóba?
- Nem. Lakást nézni. Azt mondják, hogy jó a környék, csendes, szép, de megfizethető.
- Ó, szóval ide akarsz költözni?
- Igen, tervezem. Eddig úgy voltam vele, hogy csak megnézem, nem igazán az én pénztárcámnak való, de kezdem egyre jobban megkedvelni ezt a helyet.
Megint rám mosolyog. Most flörtöl velem? Már kijöttem a gyakorlatból, azt sem veszem észre, ha kikezdenek velem...
- Jó ez a ház.- bólogatok- Tényleg csendes, jó a környék...
- Meg a szomszédság.
Oké, tuti, hogy flörtöl velem. Azt sem tudom, hogy mit csináljak. Nem tűnik túl magabiztosnak, a mosolya elég félénk, de mégis van benne valami magával ragadó. Felérünk a harmadikra, megállok az ajtóm előtt és elkezdem keresni a kulcsomat, remélem nem ejtem ki a kezemből idegességemben.
- Ó, szóval pont egymás mellett...
Nagyszerű.
- Hát, akkor jó szórakozást!- mondom mosolyogva.
Jó szórakozást? Nem moziba megy, hanem lakást nézni! Ő is tök hülyének nézhet, mert nevet rajtam.
- Köszi! De ha uncsi lesz, akkor lehet, hogy még beköszönök!
Ja, persze...
- Szia!- köszönök gyorsan el, mielőtt még elkezdek idegesen nevetgélni.
Belépek a lakásba és becsukom az ajtót magam mögött. Ez meg mégis mi volt? Tisztára meghülyültem egy mosolytól. Remélem nem költözik ide, akkor nem mernék kimenni még a folyosóra se. Hülyét csináltam magamból, mint egy 13 éves kislány, akinek megdicsérik a haját. Jézusom, mi ütött belém? A szobámba megyek, hogy átöltözzek és egy kicsit lenyugodjak. Nem mehetek így Elliot elé, tuti elkezdene kérdezgetni, hogy mi történt, de nincs kedvem magyarázkodni. Különben sincs jelentősége. Átveszek egy melegítő alsót meg egy spagettipántos felsőt és kimegyek a konyhába.
- Mit kérsz vacsira?- kérdezem Elliottól, aki épp a kanapén fekszik.
Nem néz ki túl jól, csak kapcsolgatja a tévét.
- Tök mindegy!- válaszolja egykedvűen.
- Húha...ezek szerint nem hívott vissza az a srác.
- Nem érdekel!
- Jól van, jól van! Ne harapd le a fejemet!
Kiveszek egy nagyobb tálat a szekrényből.
- Ezek szerint dupla csokis muffin lesz a vacsora.- mondom halvány mosollyal, mire feltápászkodik a kanapéról és felém indul.
- Én ezt nem értem!- mondja közben- Olyan jól éreztük magunkat, kedves volt hozzám, vicces, sokat nevettünk, azt mondta, hogy ismételjük meg, erre napok óta semmi!
Mellém áll és kiveszi a lisztet a szekrényből.
- Akkor hívd fel te!
Előveszem a tojásokat.
- Nem hívom! Ha akart volna, akkor hívhatott volna, de ezek szerint nem akar tőlem semmit. Nem fogok futni utána. Csak...azt hittem, hogy lesz végre valaki.
- Ne búsulj! Ha nem hív fel, az az ő baja! Nem tudja, mit veszít!
Sikerül kicsit megnyugtatnom. Ha szerelmi bánata van, akkor sok csokira és borra van szüksége. Ki is veszek egy üveggel a hűtőből, amíg kiméri a lisztet és töltök magunknak.
- A hülye pasikra!- mondom, majd koccintunk.
Nekem is jól esik egy pohárral a hosszú nap után. Közösen keverjük be a tésztát, közben megiszunk pár pohár bort. Jó érzés kicsit lazítani, kezdek megőrülni a sok munkától. Azért nagyon sokat nem ihatok, reggel megint meetinggel kezdünk és ha a főnök észreveszi rajtam, hogy ittam, nekem annyi. Éppen elkészülünk a tésztával, amikor csöngetnek. Elliottal egymásra nézünk. Ő is ugyanolyan meglepettnek tűnik, tehát nem vár senkit. Ki lehet az? Az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam, lehet, hogy a postás az. Kinyitom az ajtót, mire a lélegzetem is elakad.
- Szia!- mosolyog rám ismét a barna szempár.
- Szia!- nyögöm.
Basszus, hogy nézek ki!? Kinyúlt melegítőben vagyok, mindenem lisztes, és csak úgy árad belőlem a piaszag. És egyébként is, mit keres itt?
- Csak gondoltam, beköszönök... Elég uncsi volt a lakásnézés, valahogy fel kellett dobni a napomat.
Menten elsüllyedek...
- Oh, hát sajnálom. Szóval nem tetszett a lakás?
- De, nagyon is. De az ingatlanos nem volt valami szimpi. Lehet, hogy nem én kapom... Viszont, ha már nem leszünk szomszédok, gondoltam valamikor összefuthatnánk máshol. Mondjuk egy kávéra, vagy egy sörre.
Most randira hív? Mit csináljak?
- Én...
Szóhoz se jutok.
- Ne haragudj!- rázza a fejét- Nem akartalak letámadni, én csak...ha esetleg megadnád a számodat, akkor később visszatérhetnénk rá. És neked is ott a lehetőség, hogy ne szemtől szemben kelljen elküldened, telefonon keresztül sokkal egyszerűbb.
Muszáj mosolyognom. Olyan aranyos, ahogy próbálkozik, tényleg akarhatja ezt a randit.
- Rendben.- bólintok, mire megint elmosolyodik és felém nyújtja a mobilját.
Beírom a nevemet és a számomat, majd visszaadom a telefonját.
- Köszi!- mondja, miután megnézte.
Rögtön visszateszi a zsebébe.
- Meg se próbálsz rám csörögni, hogy nem-e hamis számot adtam meg?- kérdezem.
- Miért, azt adtál?- néz rám értetlenül.
- Nem!- rázom a fejem.
- Akkor jó!- mosolyog ismét- Akkor...majd beszélünk! További jó sütést!
Bólint, majd sarkon fordul és elindul a lépcső felé. Nem bírom ki vigyorgás nélkül. Nem csak jóképű, vicces is. És biztos nem idevalósi, az akcentusa valami szörnyű. De nem érdekel, vicces, ahogy kiejti a szavakat. Becsukom az ajtót és lassan visszasétálok a konyhába.
- Ez meg mi volt?- néz rám meglepetten Elliot.
- Ez csak...- vonom meg a vállam.
- Csak? Ki ez a pasi?
Muszáj lesz mindent elmesélnem, különben nem hagy békén.
- Összefutottunk a lépcsőn, a szomszéd lakást jött megnézni és...
- És talált valamit, ami még jobban tetszik neki!- vigyorog rám.
- Csak elkérte a számomat! Ezek a pasik ezt csinálják!
- Nem, ezek a pasik pont nem ezt csinálják! Ezek a pasik egy órát gondolkoznak, mielőtt bekopognak, hogy elkérjék a számodat. Nem tűnt túl magabiztosnak, sőt, a hangja szinte remegett, úgy be volt tojva.
- Nem is igaz!
- De igen! Rendesen elcsavarhattad a fejét!
Nem, biztos, hogy nem...Csomóan elkérték már a számomat, aztán egyik sem hívott fel. Csak bepróbálkoznak, hátha, aztán max egy magányos estén lesz kivel melegíteni az ágyat. Túl sokszor éltem már ezt át, hogy tudjam, ennek semmi jövője nem lesz. Kár. Pedig tényleg cuki.

Talán a mai nap lesz a legkeményebb. Szegény lány eddig is elég meggyötörtnek tűnt, de most még rosszabb a helyzet. Csak ül a széken, bámul maga elé. Fel kell idéztetnem vele élete legborzalmasabb éjszakáját. Nekem sincs hozzá túl sok kedvem, de muszáj lesz. Természetesen Bennett is feszülten figyel a hatalmas főnöki székéből. Van egy olyan érzésem, hogy minden mozdulatomat figyelni fogja. Michellet nem akartam az asztalhoz ültetni, így a kanapéhoz kísértem, készítettem elő teát, vizet, hátha valamira szüksége lesz.
- Készen állsz?- kérdezem halkan.
Még mindig üres a tekintete, de rám néz és bólint egyet. Bekapcsolom a diktafont, az asztalra teszem, és magam elé veszem a mappámat, amibe a kérdéseimet írtam, ha Michelle esetleg nem térne ki minden részletre.
- Szóval...- köszörülöm meg a torkomat- Elmesélnéd kérlek, hogy mi történt aznap este?
Michelle mély levegőt vesz, majd keresztbe fonja maga előtt a karjait.
- Adam egyik haverjának szülinapja volt, ezért hatalmas bulit szervezett.
- Hogy hívják ezt a barátot?- kérdezek vissza.
- Joe. Joe Reynolds. Egy másik zenekar frontembere. Szóval bulit tartott, amire mi is hivatalosak voltunk. Olyan 10 óra körül érkeztünk meg, korán kezdhettek, mert jó páran már járni is alig tudtak. Köztük Joe is.
- Joe házában volt a buli?
- Nem, egy klubban a parton.
- Melyikben?
Zavartnak tűnik, hosszasan gondolkozik.
- Nem...nem emlékszem.- mondja végül.
- Semmi gond, majd visszatérünk rá.- nyugtatom meg.
Kicsit fura, hogy nem emlékszik. Biztos a sokk miatt.
- Szóval odaértetek a buliba...
- Igen. Nagyon sokan voltak. Aztán találkoztunk egy csomó ismerőssel, iszogattunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat, minden rendben volt, egészen addig, amíg Joe félre nem hívtam Adamet az egyik hátsó szobába. Azt hittem, hogy csak beszélgetni akarnak, de amikor visszaértek és megláttam Adam arcát... Tudtam, hogy bevett valamit. Régebben voltak drogproblémái, elvonón is járt, többször, de egy ideje tiszta volt. Én segítettem neki leszokni, aztán pedig vigyáztam rá, nehogy visszaszokjon. Szörnyen csalódott voltam, és mérges, tudtam, hogy Joe beszélte rá, ezért megkértem, hogy menjünk haza, nem akartam abban a társaságban maradni. Azt mondtam, hogy rosszul vagyok, így beleegyezett, hogy hazamenjünk.
- Ez mikor történt?- kérdezek közbe.
- Olyan 3 óra körül.
- Elköszöntetek? Látta valaki, hogy eljöttetek?
- Igen, majdnem mindenkitől elköszöntünk. De miért fontos ez?
- Ki kell kérdeznem a barátaidat is, hogy ők hogy látták a helyzete.
- De minek?
Egyre idegesebbnek tűnik. A szája szinte remeg beszéd közben.
- Mert ez szükséges ahhoz, hogy tanúskodni tudjanak.
- A barátaink inkább Adam barátai, azt fogják mondani, amit ő akar!
- Majd meglátjuk!
Igyekszem nyugodt maradni és higgadtan beszélni.
- Ott tartottunk, hogy haza indultatok.
- Igen...- sóhajtja- A taxiban nem beszélgettünk, egymáshoz se szóltunk. Szerintem mérges volt rám, amiért elrángattam a buliról.
- Láttad rajta, hogy mérges? Agresszívan viselkedett veled?
- Nem- rázza a fejét- Csak ideges volt. Miután beszedte azt a szart, már ilyen volt, zavart, ideges, feszült. Elszokott tőle és teljesen felpörgette a szívét.
- Értem. És ez után?
- Hazaértünk. Kifizette a taxit és bementünk a házba, a nappaliba. Amikor végre kettesben maradtunk, rákérdeztem, hogy bevette-e valamit. Nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna a kérdésemet, így feltettem újra, de már kicsit erélyesebben. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a vállait, hogy rám figyeljen, de kirántotta magát a kezeim közül és elkezdett üvöltözni, hogy hagyjam békén.- elcsuklik a hangja, lehajtja a fejét- Annyira megijedtem, hogy meghátráltam. Meg akartam várni a másnap reggelt, hogy kitisztuljon a feje és rendesen tudjunk beszélni, mert megijedtem tőle. Egyre agresszívabb volt, folytatta az üvöltözést, hogy én ezt nem érthetem, mert nem voltam még ilyen helyzetben és nem tudom, hogy ez milyen érzés. Hagytam, hogy kidühöngje magát, majd közöltem vele, hogy éjjel a vendégszobában alszom, mert képtelen vagyok egy ágyba feküdni vele. Erre...
Az egész teste remegni kezd, próbálja visszafojtani a könnyeit.
- Erre megragadta a karomat...- szipogja- És azt mondta, hogy a felesége vagyok és hogy hogy mondhatok ilyet. Hogy mit képzelek, és ha ennyire undorodok tőle, akkor miért mentem hozzá, és hogy...hogy ő a férjem, és el kell fogadnom úgy, ahogy van, és hogy majd ő megmutatja, hogy így is férfi és...
Elszakad a gát, hangosan kezd sírni. Szörnyen sajnálom szegényt.
- Tartsunk egy kis szünetet.- szól közbe Bennett.
- Ne, nem kell!- rázza a fejét Michelle.- Túl akarok rajta lenni.
A főnökre pillantok, de ő csak a fejét csóválva hátradől a székében.
- Folytasd.- mondom halkan.
Michelle párat szipog még.
- Azt mondta, hogy szeretnem kell őt. Ezután megcsókolt. Próbáltam elhúzni a fejem, de nem ment, erősen tartott és...és szinte letépte rólam a ruháimat. Könyörögtem, hogy ne csinálja, de csak azt hajtogatta, hogy nem hagyhatom el és szeretnem kell. És azután...azután történt.
Utálom, hogy ezt kell kérnem.
- El tudnád mondani, hogy pontosan hogyan történt?
- Rádöntött a kanapéra, aztán szétfeszítette a combjaimat a lábával. Ellenkeztem, de nem sikerült megállítanom, ekkor...ekkor felpofozott. Sokk hatása alá kerültem, összecsúsztak a dolgok, de éreztem, hogy mit csinál. Végig szemtől-szemben. Utána rám feküdt, magához szorított, nem engedett el, amíg el nem aludt. Csak utána tudtam eljönni onnan.
- És utána hova mentél?
- Az egyik barátnőmhöz, Jessicához.
Fel kell írnom az összes nevet, különben el fogom felejteni. Minél hamarabb túl akarok esni a nyomozás részén, hogy végre lecsukathassam azt az állatot. Még drogozott is, az plusz pár év. Sima ügyünk lesz, a bizonyítékok teljesen egyértelműek, a barátok biztosan megerősítik a történteket és ennyi.
- Köszönöm, hogy elmondtad.- biccentek Michelle felé.
- Csak intézzük el gyorsan, oké?- néz rám még mindig könnyes szemekkel.
Ha látom egy áldozat arcát, ahogy a segítségemet kérik, mindig úgy érzem, hogy jó utat választottam magamnak. Segíteni akarok az embereknek, akiket bántottak, akiknek testi és lelki sebeket okoztak, hogy akár csak egy kevés kis megnyugvásban részük legyen. Megfogom a kezét és biztatóan rámosolygok.
- Ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek!

Leszakad a lábam ebben a cipőben. Nem is értem, miért engedtem, hogy Elliot rábeszéljen az új ruhatárra, az eddigi ruháim és cipőim is használhatóak voltak. Nem voltak persze túl szépek, de majd vettem volna újakat a tárgyalásra, addig is tudtam volna a régi, kényelmes cipőmben járni, és nem kéne attól félnem, hogy elesek a lépcsőn felfelé menet.
- Hannah?
Felkapom a fejem a hangra, ahogy felérek a lépcsőn. Ott áll előttem, farmerban, kockás ingben, mosolyogva. Mindig mosolyog. De mit keres itt?
- A múltkor elég bunkó voltam.- lép közelebb hozzám.- Be se mutatkoztam. Max vagyok.
A kezét nyújtja felém. Még mindig nem jutok szóhoz.
- Nem hívtál.
Miért pont ezt mondtam? Jézusom, nagyon gáz vagyok. Komolyan ezt mondtam? Lassan leereszti a kezét, már nem mosolyog, helyette értetlenül bámul rám.
- Öhm...én csak...gondoltam fölösleges. Megkaptam a lakást, úgyhogy gondoltam nekifutok még egyszer, személyesen. Azért úgy mégis csak kellemesebb.
Megkapta a lakást? Itt fog lakni mellettem?
- Szóval, ha van kedved, akkor esetleg megihatnánk valamit. Csak kopogj be és mehetünk!- mutat az ajtajára.
Nem tudom, mi ütött belém. Olyan határozott voltam eddig, még az irodában is, még Bennettel szemben is, és most itt ez az idegen pasi, akit életemben kétszer láttam, és egy épkézláb mondatot nem tudok kinyögni.
- Az időzítés most nem túl jó. Nem nagyon érek rá.
- Én ráérek szinte bármikor, nem muszáj most.
- Nem úgy értettem. Hanem úgy általában. Nincs időm randizni, sokat kell dolgoznom, a szabadidőmet meg alvással töltöm, mert különben használhatatlan vagyok, szóval nem fér most bele, hogy találkozgassak valakivel.
- Akkor miért adtad meg a számodat, majd háborodtál fel, hogy nem hívtalak?- néz rám értetlenül.
Ez teljesen jogos. Basszus, ügyész vagyok és még érvelni sem tudok!
- Ez elég bonyolult, én...
Hirtelen kinyílik az ajtónk, Elliot lép ki rajta. Max meglepetten néz rá.
- Ó...ó, sajnálom, nem tudtam, hogy...
- Ő Elliot, a lakótársam és egyben legjobb barátom.- mutatom be, hogy megmagyarázzam a dolgokat.
- Szia, Max vagyok, az új szomszéd.
- Elliot, a régi szomszéd.
Kezet fognak, egymásra mosolyognak.
- És, miről szól a diskurzus?- kérdezi Elliot vigyorogva.
- Próbálom megfűzni a lakótársadat, hogy jöjjön el velem randizni.
- És, nehezen adja magát?
- De még milyen nehezen!
Eléggé zavarban vagyok, hogy rólam beszélnek.
- Megmondtam, hogy nincs időm randizni.- mondom higgadtan.
- És egy sörre van időd? Mondjuk holnap este? Itt dolgozom nem messze egy bárban, lejöhetnétek mindketten. Csak egy baráti sörözésre, a piát én állom.
- Ez jól hangzik!- mondja Elliot- Abban az új bárban dolgozol, ami most nyílt?
- Igen. Ez volt a szerencsém, minél hamarabb meg akartak nyitni, így szükségük volt emberekre, akik rögön tudnak kezdeni.
- Úgyis le akartunk nézni a héten, nem igaz?- bök oldalba Elliot.
Most mit mondjak? Hazudjak?
- De, igaz.- sóhajtom, mire Max még jobban mosolyogni kezd.
- Szuper! Akkor holnap este találkozunk lent!
Még egyszer utoljára ránk mosolyog, majd sarkon fordul és bemegy a lakásába. Megvárom, amíg eltűnik az ajtó mögött, majd megfogom a kardigánomat és püfölni kezdem vele Elliotot, aki próbál védekezni.
- Hé! Ezt miért kapom?
- Nagyon jól tudod, hogy miért!- mondom, de nem hagyom abba a támadást.
Utálom, amikor ilyen rámenős. Sértődötten megyek be a lakásba, ledobom a cipőmet és a táskámat, majd a hűtőhöz lépek.
- Neked meg mi bajod van?- jön utánam Elliot.- Tök jó fej a srác, helyes, miért nem akarsz vele randizni?
- Mert! Megmondtam, nincs időm erre! Most csak a munkára akarok koncentrálni, ha nem figyelek oda 100%-ig, akkor nekem annyi! Bennett így is a nyakamon van, ha valamit elszúrok, akkor soha az életben nem kapok több ügyet!
- Te tudod... én mindenesetre lemegyek holnap, te meg azt csinálsz, amit akarsz.- mondja, majd bevonul a szobájába.

- Jones!
Minden egyes nap összeugrik a gyomrom, ha meghallom ezt a hangot.
- Máris, uram!
Összekapom magam és a főnök irodája felé vágtatok. Már amennyire a cipőm engedi. Hiába utálom, olyan gyönyörű!
- Csukja be az ajtót!- parancsol rám Bennett, ahogy belépek a szobájába.
Becsukom magam mögött az ajtót. Megvárom, amíg leül a helyére, én megállok az ajtóban.
- Mára mi a terv?
- Elmegyek Jessicához, hogy kicsit kikérdezzem Juarezről és arról az éjszakáról.
- Hogyan közlekedik?
- Megnéztem, hogy megy arra busz, és...
- Szó sem lehet róla!- rázza a fejét- Nem fog busszal járni! Ha ezt bárki meglátja, még megszólnak!
Felveszi a telefonját és tárcsáz.
- Carl, Ms. Jonesnak kéne egy fuvar, merre van?...Rendben, ott lesz!- leteszi- 10 perc múlva itt van a sofőröm, a főbejáratnál fogja várni, elviszi, ahova akarja, aztán pedig haza. Most pedig munkára fel!
Hogy mi? Sofőr? Úristen, a saját sofőrje fog furikázni?
- Nagyon köszönöm!- bólintok, majd kisietek az irodából.
Visszamegyek az asztalomhoz, felveszem a blézeremet a székről és a táskámat.
- Na, ki megy a főnök kocsijával, saját sofőrrel?
- Ne!- néz rám Elliot kidülledt szemekkel.
- De igen!- vigyorgok rá.
- De...miért?
- Hogy ne buszozzak!
Nem bírom abbahagyni a vigyorgást.
- Te aztán jól belenyúltál...
- Bizony! Képzeld, még haza is visz! De most rohannom kell, nem akarom megváratni a sofőrömet!
Elriszálom magam a kijárat felé, de utoljára még visszamosolygok Elliotra, aki továbbra is csak hitetlenül csóválja a fejét.
Ahogy leérek a bejárathoz, meglátom a hatalmas fekete Bentlyt, pont az ajtóval szemben. Ahogy kiérek, egy fekete bőrű, középkorú férfi száll ki belőle.
- Ms. Jones?- kérdezi.
- Csak Hannah!- nyújtom a kezem- Ön pedig biztosan Carl.
- Pontosan!
Kinyitja nekem az anyósülés mögötti hátsó ajtót, hogy be tudjak szállni. Megköszönöm, majd ő is beszáll.
- Hova szeretne menni?
- North Bay Road.
- Máris indulunk!
Ez a kocsi gyönyörű! Alig merek hozzáérni bármihez is, még ülni se merek benne rendesen, nehogy összerugdossak valamit.
- Szóval Ön képviseli Michellet?- kérdezi Carl.
- Igen. Engem kért fel.
- Akkor biztosan maga a legjobb ügyész az irodában.
Hangosan nevetek fel.
- Az is lehet, hogy maga lesz a legjobb!- mosolyog rám a visszapillantóból.
Egész kedves ez a Carl. Nem csodálom, Bennett mellé csak egy ilyen nyugodt embert tudok elképzelni, aki nem idegeskedik, és nem húzza fel magát azon, ha valamit beszólnak neki. Látszik rajta, hogy türelmes. Nyugodtan vezet.
Odaérünk a ház elé, leparkol, majd rögtön ki is pattan, hogy segítsen kiszállni.
- Itt fogom várni!- mosolyog rám.
- Köszönöm! Nem maradok sokáig.
Nagy levegőt veszek, aztán elindulok a ház felé. Már szóltam neki telefonon, hogy jövök, de azért remélem itthon lesz.
A házvezetőnő vezet be a nappaliba, ahol egy fiatal, fekete hajú nő ül, fehér, hosszú lenruhában, Margaritát kortyolgatva. Tisztára mint a filmekben.
- Mrs. Johnson?- kérdezem.
A nő rám néz és szomorúan elmosolyodik.
- Én vagyok, de szólíts csak Jessicának!
Feláll a kanapéról, hozzám sétál és ad két puszit. Annyira meglep, hogy majdnem elnevetem magam. Ez aztán a közvetlen nő.
- Gyere, ülj csak le!- vezet a kanapéhoz- Kérsz valamit inni?
- Csak vizet, vagy üdítőt...
- Maria- kiáltja- Hozz Hannahnak is egy Margaritát!
Hát, oké... Leülünk egymás mellé a hatalmas, fehér kanapéra, ami pont az ablakkal szemben fekszik. Rálátni a tengerre.
- Szörnyű, ami szegény Michellel történt!- mondja- Én mondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége!
- Ezt hogy érti?- kérdezek vissza.
Egy szolgálólány jelenik meg, kezében egy tálcával, rajta egy pohár Margaritával. Leteszi elém az asztalra, miközben megköszönöm.
- Na, kóstold meg! Kicsit felturbóztattam a receptet!- mondja Jessica.
Dolgozni jöttem, de nem merem megbántani. Óvatosan belekortyolok. Úgy érzem, végigégette a nyelőcsövemet, köhögnöm kell.
- Ízlik?- kérdezi.
- Nagyon finom.- bólogatok- De jobb lenne, ha először elintéznénk, amiért jöttem, Michelle érdekeit jobban tudom képviselni, ha józan vagyok.
- Igaz, igaz!- bólogat.
Nem sok értelem szorult ebbe a nőbe, de gondolom nem azért él ekkora házban, mert valami agysebész specialista.
- Szóval...
Előveszem a diktafonomat és a mappámat.
- Kezdjük az elején, tudna mondani nekem pár szót arról, hogyan ismerte meg Michellet?
- Persze!- bólogat ismét- Az egyik szépségszalonban találkoztunk, úgy 2 éve, ahova mindketten járunk. Azóta barátnők vagyunk.
- És Adam Juarezt is ismeri?
- Persze, ugyanannyi ideje! Jóban vannak a férjemmel, így elég sokat találkozok vele is. Az elejétől kezdve láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Néha mintha teljesen máshol járt volna.
- Tudott a drogproblémáiról?
- Igen, tudtam, Michelle sokat mesélt róla. De akkor, amikor bevett valamit, nyugodt volt, nem volt soha agresszív.
- Akkor miért gondolta, hogy valami nem stimmel?
- Túl nyugodt volt! Állandóan babusgatta Michellet, elhalmozta minden jóval, elvitte vásárolni, mindent megkapott.
Kezdem nagyon nem érteni.
- És ez baj?
- Egy férfinél? Igen! Én mondom, vaj van Adam füle mögött! Valami szörnyűséget csinálhatott, és így akarta Michellet kiengesztelni. Lehet, hogy minden koncertje után megcsalta, tudom is én! De nem normális, ha egy férfi nem emeli fel soha a hangját!
Hm...ez érdekes. Nekem is gyanús lenne, ha a pasim tök kedves lenne hozzám és sosem lenne kicsit indulatosabb. Az összes pasi ugyanolyan, hirtelen haragúak, fafejűek, értetlenek, mint a gyerekek.
- Michelle állítólag ide jött azon az estén, miután...
- Ó, igen! Ide jött. Szörnyen festett, a szemei vörösek voltak a sírástól, az arca fel volt dagadva, alig tudott beszélni. Elmesélte, hogy mi történt, én hívtam a rendőrséget.
- És utána mi történt?
- Kijöttek a rendőrök és bevitték a kórházba. Michelle kérlelt, hogy ne hívjam őket, de muszáj volt, nem hagyhattam annyiban!
- Nagyon jól tette, hogy szólt a rendőröknek, így legalább tudunk lépni az ügyben.
- Helyes, helyes! Mikor lesz a tárgyalás?
- Még nem tudni. De ha esetleg úgy alakulna, bejönne tanúskodni?
- Természetesen! A férjem is itthon volt, ő is el tudja mondani, hogy mi történt!
- Köszönöm, lehet, hogy szükség lesz rá!
- Rendben! Most pedig...
Felveszi a poharat az asztalról és a kezembe nyomja.
- Egészségünkre!

Fáradtan lépek be a lakásba, nincs kedvem semmihez, csak le akarok zuhanyozni és bedőlni az ágyamba. Elliot nagy hévvel jelenik meg a szobája ajtajában.
- Na végre!- kiáltja – Azt hittem, már nem is jössz! Siess, indulnunk kell!
- Hova?- kérdezem, ahogy leteszem a táskámat.
- Hát a bárba! Összefutottam Maxszel a lépcsőházban, mondtam, hogy 8-ra ott vagyunk.
- Semmi kedvem, de te menj csak nyugodtan!
- Hé!
Hozzám lép és maga felé fordít.
- Oké, nem akarsz kapcsolatot, megértem. De attól még lejöhetsz velem meginni egy korsóval! Olyan rég csináltunk bármit is, folyamatosan csak dolgozol!
- Tudom, de ez...
- Tudom, fontos.- sóhajtja- De attól még élned is kéne.
Elenged, majd az ajtó felé indul.
- Majd jövök!- mondja, azután kilép az ajtón és behúzza maga mögött.
Igaza van. Minden este hazajövök, bedőlök az ágyamba és kész, nem csinálok semmit. Megígértem, hogy együtt megyünk le az új bárba, megnézni, hogy milyen, és most cserben hagyom. Ráadásul ott lesz Max. Egész jó fejnek tűnik, attól még, hogy nem randizunk, összehaverkodhatunk, elvégre is szomszédok leszünk. Vagyis már vagyunk. Nem is értem, miért győzködöm magam ahelyett, hogy elindulnék végre?

Kicsit furán érzem magam, ahogy belépek a bárba. Mindenki hétköznapi ruhában van, farmerben, tornacipőben, én pedig végigtopogok közöttük magassarkúban és kiskosztümben. Remélem hamar megtalálom őket, nem akarok háromszor körbemászni. A zene elég hangosan szól, a bár úgy néz ki belülről, mint egy igazi, régi kocsma, minden fa, a levegőben sör szaga terjeng. Meglátom őket a pultnál, Max a pult mögött áll, előtte ül Elliot. Közelebb lépek hozzájuk, Elliot mögé.
- Hello!- köszönök.
- Szia!- mosolyog rám Max.- Ülj le, mit kérsz?
Megpróbálom felküzdeni magam a bárszékre Elliot mellé.
- Egy sört, köszi.
Még egyszer rám mosolyog, majd beáll a csap mögé.
- Milyen napod volt?- kérdezi.
- Hosszú.
- Fáradt vagy?
- Igen, nagyon.
Elém tolja a sört. Előkeresem a pénztárcámat.
- Ne hagyd csak, mondtam, hogy a vendégem vagy!- szól közbe Max.
- Ó, ez igazán kedves tőled.
- És mit dolgozol?- kérdezi.
Kinyitnám a számat, hogy válaszoljak, de Elliot megelőz.
- Hannah ügyész!
- Wow! -néz rám csodálkozva Max.- Akkor te okos vagy, meg minden.
- Legalábbis szeretem azt hinni!- kacagok fel.
- Ne szerénykedj!- bök oldalba Elliot- Most kapott egy nagy ügyet!- mondja Max felé fordulva.
- Komolyan? Milyen ügyet?
- Erről sajnos nem beszélhetek!- rázom a fejem.
Max észreveszi, hogy vendég áll a pultnál.
- Egy pillanat!- mondja, majd a sráchoz lép, hogy kiszolgálja.
Elliot felém fordul.
- Ugye, hogy nem haltál bele?
- Jó, igazad volt, egy kicsit rám fér, hogy lazítsak!- adom meg magam.
Max visszatér hozzánk és rám mosolyog.
- Hol is tartottunk?
- A melónál.- mondom- Te hogy kerültél erre a helyre? Mindig is az volt az álmod, hogy csapos legyél?
Felnevet. Szépen nevet.
- Nem, persze hogy nem! De most ez van, kellett a munka, ez meg egész jól fizet, így elvállaltam.
- Eredetileg mi a szakmád?
- Semmi.- vonja meg a vállát.
- Hogyhogy semmi?- kérdezek vissza- Mit tanultál az egyetemen?
- Semmit.- ismétli- Nem jártam egyetemre.
A számat is elfelejtem becsukni. Elliot is ugyanolyan meglepetten néz rá.
- Hogyhogy...hogy hogy nem jártál egyetemre?- kérdezi.
- Nálunk ez nem igazán számított.- vonja meg a vállát.
- Honnan jöttél? A Marsról?
- Majdnem- nevet fel- Harrisville, Michigan.
Ó, északi. Akkor azért beszél ilyen furán. Nem tudom, hogy a sör miatt-e, de nagyon cuki az akcentusa.
- És miért költöztél Miamiba?- kérdezem.
- Érettségi után apám cégénél dolgoztam, házakat építettünk, de egy idő után ráuntam. Valami izgalmasabbat akartam csinálni, úgyhogy összepakoltam, elindultam, és itt kötöttem ki.
- Ez elég veszélyes, csak úgy nekivágtál? És ha nem kapsz melót? Vagy lakást?
- Nem nagyon gondoltam erre- vonja meg a vállát- Gondoltam szerencsét próbálok. Ott álltam 35 évesen ugyanannak a háznak a verandáján, ahol megszülettem, és rájöttem, hogy nem akartam az egész életemet egy kisvárosban tölteni, így nekivágtam a nagyvilágnak. Úgy éreztem, hogy ez a tökéletes hely az újrakezdéshez, és ez a sejtésem úgy tűnik kezd beigazolódni...- mosolyog rám.
- Miből gondolod?- kérdezek vissza ártatlanul.
Nagyon jól tudja, hogy nekem is leesett, hogy mire gondol.
- Sok kedves emberrel találkoztam itt. Remélem, hogy kicsit mélyebb barátság is ki fog alakulni.
- Barátság?- kérdezek vissza.
- Szigorúan.- bólint.
- A barátok mindig jól jönnek...
Kedvelem. Egyszerű, vidéki srác, kedves, jófej. Nagyon nem olyan, mint akikhez hozzászoktam. Tényleg sajnálom, hogy most találkoztunk, de nem térhetek el a terveimtől. Megnyerem ezt az ügyet, bebizonyítom Bennettnek, hogy bízhat bennem, és minden visszakerül a régi kerékvágásba. Majd utána ráérek a magánéletemmel foglalkozni. Megszólal Elliot mobilja. Előveszi a zsebéből és felveszi.
- Igen?....Szia!
Szörnyen meglepett arcot vág.
- Nem, dehogy, semmi gond!....Hogy most?.....De, rá!.....Oké, akkor ott!
Leteszi.
- Ki volt az?- kérdezem.
- A múltkori srác. Azt mondta, hogy nem találta a számomat, de most megtalálta és meg akar velem inni valamit.
- Tök jó! Most?
- Igen! Úgyhogy, ha megbocsátotok, nekem most mennem kell!- pattan le a székről.
- Akkor megyek én is...
Magamhoz veszem a táskámat, hogy induljak.
- Nem maradnál még egy kicsit?- kérdezi Max- Elég rossz itt egyedül, a főnök nem túl jó fej és unatkozok, ha nincs vendég. Beszélgethetnénk még.
Nem kéne maradnom, reggel korán kezdek, de nem akarom itt hagyni. Biztos rossz neki egyedül, és én is jól érzem magam vele.
- Oké!- bólintok, majd leveszem a blézeremet, hogy kényelmesebben üljek.
Max elég rendesen megbámul, de úgy csinálok, mint aki nem veszi észre. Elliot elköszön tőlünk, majd egy pillanat alatt eltűnik a bárból. Nagyon kedvelheti ezt a srácot.
- És veled mi a helyzet?- fordulok vissza Max felé- Barátnő, feleség, szerető?
- Egyik sincs!- rázza a fejét- De rajta vagyok az ügyön. Elég kapcsolatközpontú vagyok, szeretem, ha van mellettem valakit, ha van kihez hazamenni este, a munka után.
- Vagy hajnalban!- javítom ki.
- Igaz!- kacagja- Bár ma elég korán végzek, hétköznap 11 körül már kevesen vannak, így a főnök haza szokott küldeni.
Az órámra nézek, lassan fél 10.
- Az már csak másfél óra.
- Bizony! Ha van kedved megvárni, akkor meghívlak még egy körre, aztán pedig hazakísérlek, hogy ne kelljen egyedül sétálgatnod az utcán.
- Te aztán igazi úriember vagy!- mosolygok rá.
- Igyekszem!
Zavarban vagyok attól, ahogy rám néz. Csak mosolyog, mégis összeszorul tőle a gyomrom, tényleg úgy viselkedek, mint a tinik az első randin. Már rá se merek nézni, mert nem bírom ki vigyorgás nélkül. Most meg tök csöndben vagyunk, ez nagyon gáz.
- És nem hiányzik Michigan?- kérdezem.
- De, eléggé. Itt elég meleg van, nem ehhez vagyok szokva. És az egész élet más, a természet...hiányzik az erdő, a mókusok.
- Mókusok?- kérdezek vissza.
- Igen. A város melletti erdőben hatalmas mókusok élnek. Egyszer beszabadultak a városba, elég félelmetes volt!
- A hatalmas gyilkos mókusok!- nevetek fel.
- Most nevetsz, de tényleg veszélyesek!- háborodik fel.
Mindketten nevetünk.
- És te idevalósi vagy?- kérdezi.
- Nem, Chicago. De elég hamar ideköltöztem, az egyetemet már itt végeztem.
- Ó, igen, az egyetem! Nehéz ügyésznek lenni?
- Igen, eléggé.
- És az ügyész az melyik is? A védelmet képviseled vagy a másik oldalt?
Elmosolyodom. Vagy a másik... nem nézem le szegényt, de aranyos.
- Jelenleg a másik!- bólintok- A vádat képviselem.
- Tök izgi lehet!
- Igen, az.
- Jól áll neked ez az ügyvédes megjelenés. Nagyon csinos vagy!
- Köszönöm.
Lehajtom a fejem, hogy ne kelljen ránéznem. Mesél még az otthonáról, a családjáról, utána én is. Tényleg jó vele beszélgetni, csak úgy repül az idő! Rég éreztem ilyen jól magam valakivel. Ahogy beszél hozzám, ahogy hallgat, folyamatosan a szemebe néz és mosolyog, amitől nekem is mosolyognom kell. De csak barátok vagyunk. Semmi több. Lecsúszik még egy korsóval, de többet már nem kérek, ez is sok volt. Nem szoktam ennyit inni, max 1-2 pohár bort esténként, vagy egy koktélt, ha elmegyünk valahova Elliottal. Max az órájára néz.
- Itt az ideje hazamenni.- mosolyog.
Lecsúszok a székemről és megvárom, hogy ő is kijöjjön a pult mögül. Elköszön a főnökétől, majd mellém lép, elindulunk hazafelé. Egymás mellett sétálunk, de nem ér hozzám. Késztetést érzek, hogy csak egy kicsit is, de megérintsem. Kimondottan az a pasi, akihez jó lehet hozzábújni, széles a mellkasa, a válla, és az egész természete olyan melegséget és nyugalmat sugároz magából. Nem is gondoltam volna, de bejön ez a szomszédfiú stílus. Folyamatosan farmerben és pólóban, vagy kockás ingben jár, eléggé kitűnik az itteni pasik közül.
- Jó lehet ilyen közel dolgozni- mondom- 10 perccel kezdés előtt elindulsz és kész, meló után pedig hamar hazaérsz.
- Igen, szerencsém volt vele. Meg a lakással is.
A szemem sarkából látom, hogy engem néz, de én csak magam elé bámulva lépegetek tovább. Felnőtt nő létemre elgyengít egy mosoly. Szánalmas. Ahogy a házhoz érünk, kinyitja nekem az ajtót, előre enged, majd felsétálunk a lépcsőn.
- Holnap dolgozol?- kérdezi.
- Igen.- bólogatok.
Valószínűleg ő sem szereti a csöndet. Felérünk a harmadikra, megállok az ajtóm előtt és felé fordulok.
- Hát, köszönöm a sört! Söröket, bocsi.
- Nagyon szívesen! Én köszönöm, hogy maradtál velem. Valamikor megismételhetnénk így kettesben, barátilag.
- Az jó lenne!- mosolygok rá.
A szívem ki akar ugrani a helyéről, a gyomrom fel-le liftezik. Teljesen megőrültem. Ahogy közelebb lép hozzám, még levegőt is elfelejtek venni. Lassan lehajol, körbefonja a derekamat és gyengéden megcsókol. Nem szabadna ebbe belemennem, de olyan jó érzés... Én is magamhoz húzom, erősen tartom, nem akarok elszakadni a szájától. Egyre határozottabban csókol, szinte szó szerint ledönt a lábaimról, hátra kell dőlnöm, hogy az ajtó megtartson.
- Michiganben így köszöntök el a barátoktól?- lihegem, ahogy egy pillanatra felszabadul a szám.
- Csak azoktól, akiket nagyon kedvelünk!- mondja, majd ismét letámad.
A kezeit lecsúsztatja a fenekemre. Teljesen megőrjít.
- Nem jössz be?- kérdezi az ajtaja felé biccentve.
- Nem megy...reggel korán kelek.
- Megértem.
Megérti? Ez is ritka... más pasi rá akarna beszélni, hogy akkor csak ugorjak be, vagy hogy nem számít, majd korán felébredünk. Elképesztő! Ismét megcsókol, simogatja a hátamat, nem enged el egy pillanatra se. Beverem a könyököm az ajtóba, de ez sem érdekel, csak vele foglalkozok. Hirtelen kinyílik az ajtó, majdnem beesek rajta, de Max elkap. Elliot minket bámul, csak ekkor esik le, hogy még mindig Maxhez bújva állok. Ellépek tőle.
- Szóval...Jóéjt!- mondom zavaromban.
- Neked is! Akkor majd még találkozunk!
Max is zavarban van.
- Igen.- bólogatok- Szia!
Belépek Elliot mellett az ajtón, majd egyenesen a szobám felé veszem az irányt. Hallom, ahogy becsukódik az ajtó.
- Ugye nem gondolod, hogy csak így leléphetsz?- szól utánam.
De, pont ebben reménykedtem. Elég egyértelmű volt, ahogy ránk nyitott, de reméltem, hogy nem esett le neki. Megfordulok és rá nézek.
- Inkább te mondd meg, hogy miért vagy itthon! Most éppen randin kéne lenned!
- Találkoztunk is, megittunk egy pohár bort, aztán megbeszéltük, hogy majd hétvégén találkozunk, mert reggel mindketten dolgozunk. Reménykedtél, hogy üres a lakás?
- Mi? Dehogy! Hiszen alig ismerem, én csak...ez még semmi. Megcsókolt, én pedig hagytam.
- És jó volt?- kérdezi vigyorogva.
Hatalmasat sóhajtok.
- Ne is mondd...
- Tudtam!- vigyorog még jobban.
- Ez még nem jelent semmit! Majd meglátjuk, hogy mi lesz. De most megyek és lefekszek, mert megittam 3 sört és most kicsit forog minden.
Folytatom az utamat a szobám felé. El kéne felejtenem ezt az egészet, hiszen csak arról lehet, szó, hogy régen csókoltak már meg. De ez más volt. Élveztem, nem csak azért, mert jó volt, hanem azért is, mert kedvelem ezt a srácot. A fenébe is, kedvelem!